Nem volt túl sok választásom, maga a színmű és a forgatókönyv követelte ezt meg. A környezet rusztikussága és brutalitása passzol a történethez.
Az atmoszféra nagyon rideg. Erre mennyire kellett vizuálisan „rátolni"?
Semennyire. Borzalmas volt a forgatás. Az évtized legkeményebb telén sikerült dolgoznunk.
Mivel tud többet a filmes, mint a színházi adaptáció?
Mármint jelen esetben? A koncepció az volt, hogy a kamerával belopódzunk az intim szférákba. olyan szögekből és közelségből rögzítettük a jeleneteket, melyek csak mozis technikával elérhetőek. A színházban nem tudsz olyan közel ülni, hogy ezt a fajta intimitást megtapasztald.
Az Orson Welles és a Roman Polanski verzió mennyire befolyásolta?
Shakespeare műveit mindenki magáénak érzi, sokan tettek már hozzá, értelmezték a saját ars poeticájuk szerint. Én igyekeztem mindentől és mindenkitől távol tartani magam és a nulláról hozzányúlni a drámához. Egy dolog volt adott: Michael Fassbender, mivel ő kért fel a rendezésre. Legalább négyszázszor olvasta a Macbeth-et, minden egyes dialógusról konkrét elképzelése volt, ezeket hosszasan, de végül megvitattuk.
Néha olyan érzésem volt, mintha western eszközöket használt volna.
A vizuális megközelítés valóban hasonlít a klasszikus westernekhez – ez már az Orson Welles verzióban is így volt –, persze egy sötét és depresszív tónussal megerősítve. A Macbeth a tizenegyedik századi skót felföldön játszódik, akkoriban sokkal keményebb és kegyetlenebb volt az élet, ezt mindenképpen jeleznünk kellett. Úgy éreztem, így tudom a legobjektívebb adaptációját elkészíteni a Macbethnek: nem csak a filmes, de a korábbi színházi produkciók is teherként nehezednek ránk.
Mi a Macbethnek, mint színműnek a legnagyobb erénye?
A tökéletes történetmesélés. A legjobb drámák egyszerű konfliktusokból táplálkoznak. Én jelen esetben a címszereplő Macbeth nézőpontját tartottam a legfontosabbnak, azt hogyan alakul át az elveszett gyermek iránt érzett gyász valami egészen negatív és pusztító energiává.
Igen, de Shakespeare műben a meghalt gyermek szinte csak egy mellékes megjegyzés.
A legtöbb adaptáció pedig arra hegyezi ki a dramaturgiát, hogy az asszony kergeti gyilkosságba Macbeth-et. Az én értelmezésemben a helyzet nem ilyen egyszerű, a veszteség sokkal erősebb motivációja lehet a hatalomvágynak. A világ akkoriban sokkal kegyetlenebb volt. Ugyanakkor mozifilm felnagyítja a részleteket, különösen érzelmi szinten. Nincs olyan, hogy mellékes. Minden adaptáció lényege, hogy őszintén állj hozzá és pontosan tudd, te mit akarsz elmondani a művel kapcsolatosan.
Tudom, hogy kellemetlen kérdés, de mi volt az?
Nekem inkább a józanság felfedezése a sötétségben lenne, ha már kénytelen vagyok megfogalmazni. Azt kértem Michaeltől, hogy próbálja meg megtalálni a tisztességet az őrületben. Semmi extrát, csak ami a darab lényege. Pontosan megértette, mire gondoltam.
Szóval, akkor Macbeth nem is őrült?
Nem akartam ezt egyértelművé tenni. Az én értelmezésemben Macbeth egy katona, aki már nagyon sok mindent megtapasztalt. A forgatás előtt sokat beszéltem katonákkal a poszt traumatikus stresszről, annak tüneteiről. Például én már a boszorkányok jóslatáról sem tudom eldönteni, hogy ők valóban létező figurák vagy csak Macbeth víziói. Talán már a kezdetekben egy sérült emberrel van dolgunk. Vizuális téren az Apokalipszis most lebegett szeme előtt. A fantázia és a valóság meghatározhatatlan keverékét Coppola mesterien ábrázolta.
