Nincs ebben a könyvben semmi rendkívüli. Mármint a borítóján kívül, amely fantáziaszegénységével kiemelkedik a mezőnyből. Ráadásul nem csupán a fedlap, a szerkezet sem tetszik: mintha prioritásként kezelnék az olvasó hergelését.
Már amennyiben az olvasóra vonatkozó általános következtetést lehet levonni a személyes történetemből. Kvázi szenvedésként éltem meg, hogy például hokiszülős tanácsok vezetnek a beteljesülésig, a magyar válogatott csúcsra jutásáig.
Merthogy Az élet értelme című hokikötet mégiscsak a csodáról szól. Egy felfoghatatlan történetről, ami több nemzedéknek adta meg azt, amiben a futball terén nem lehetett része: egy csapatsportágban elért példa nélküli sikert. Ezt egészíti ki egy fantasztikus közösség alakulása. A páratlan szurkolótábor, amely ritkán foglalkozik az eredménnyel, hajtja az övéit, akik meg túrják a jeget, őszintén, örökké.
Az erről szóló könyvet meg azok írták, akiknek nagy a szerepe abban, hogy jeges szubkultúra fejlődött idehaza. Gazda Albert
és Halász Zoltán a Jégkorongblog alapítói, akik nem csupán nézték, de már az elejétől kezdve írták is a sztorit.
Amelynek rengeteg fejezete van. Az egyiknél el is lágyulok. Hiszen rögzítik: minden idők három legnagyobb magyar meccse között van a KHL-klasszisokkal felálló Kazahsztán elleni budapesti siker. Amikor olvasom, ott ugrál előttem az a sok magyar újságíró, laptopunk az ég felé nyújtva, hiszen Tokaji Viktor beverte, tízezren tombolnak az arénában, olyan pillanat ez, amilyet a rajongó örökké keres. Úgy egészében felfoghatatlan.
