Játék és varázs tíz percben

A Ki nyer má?-nak a rendszerváltás után már nem lehetett olyan varázslatos hatása, mint előtte volt, de az súlyos bűn, hogy a közrádió zeneművészetet csak azon keveseknek kínál, akiket nem kell kínálni, akik a Bartók rádió pici, exkluzív közönségét alkotják. Naná, hogy az új Ki nyer ma? is ott lesz! Nehogy azokat is megtalálja, akik nem keresik. A magyar zenei élet sorvadásáért súlyosan felelősek azok (is), akik nem adnak esélyt a zenének, hogy fertőzetleneket fertőzzön. A Ki nyer ma? ma már elképzelhetetlen erővel adta ezt az esélyt.

A kádári konszolidáció a hazugság és manipuláció kötelezettségét leszűkítette a politikai szférára. Czigány Györgyöt, a bencések nevelte zenész-költő-rádióst senki sem zavarta abban, hogy munkatársaival együtt természetes légkörben, békés, polgári hangulatú élő adásokban árassza el a hallgatók otthonát zenével és irodalommal. Ezen az apolitikus szabad pályán bontakozott ki Czigány György ötlete: kínálják együtt a játszó polgártársat megillető szolidáris izgalommal a zeneéhséget keltő zenefalatkákat gyorsan pörgő, kicsi műsorban, napról napra, a déli rádiós csúcsidőben, Tamási Zdenkónak a gyors pörgéshez illő szignáljával, amely rövid idő alatt bele is ette magát minden Kossuth-hallgató fülébe.

Hírek-időjárás-kinyerma: milliók fülrendje bővült így ki a zenével. A műsor forradalmi üzenete az volt, hogy a zenét ismerni és élvezni természetes, hétköznapi emberi dolog, nem úri huncutság. László Ferenc, a kiváló kolozsvári zenetörténész 2007-ben a megszüntetése ellen tiltakozva ezt írta a műsorról: „Az úgynevezett Kodály-módszerrel egyazon értékkategóriába tartozó magyar össznemzeti kincs. Kimunkálójáról akár úgy is hívhatnók: a Czigány-módszer. Nem tudom, de nem is jön hinnem, hogy van még egy ilyen hatásos zenehallgatásra nevelő rádióműsor a világon.”

A májusi Kritikában jelenik majd meg Czigány György visszaemlékezése erre az általa feltalált „össznemzeti kincsre”. Megkaptam tőle a kéziratot, és köszönettel idézek belőle: „Az öröm hitét hirdette a játék a megfejtések izgalmában, rég feledve minden didaktikus nevelő szándékot. Egyszerű volt, természetes, családias, mindenkor őszinte.” A Ki nyer ma? másik csodáját csak azok élhették át, akik rendszeresen jelen voltak az Astoriában vagy még előtte a Hungáriában. Nekem ez a társaság a műsor első fél évtizedében volt az életem része, kiskamasz és gimnazista koromban, amikor sokkal többet mertem, mint tudtam, ezért aztán olykor némi segítséggel nyertem.

Ez a kinyermázó társaság az évtizedek során folyamatosan változott, és eredetileg is nagyon színes volt. Akadt benne pincér, raktáros, plébános meg a postás, aki az Astoria környékén osztotta a leveleket, és a levelestáskával a vállán állt meg játszani. De ami az én nagy és csak utólag értelmezett kamaszkori élményem volt, az a régi, művelt polgári társaság, melynek életében még fontos ügy volt a zene, s melyet ez a kis műsor hozott fel az alámerülésből erre a kis szigetre, az Astoriában.

Akik ott szerényen rányitottuk a fülünket erre a társaságra, belemerülhettünk a korábbi évtizedek nagy magyar zenei életének emlékzuhatagába. Ott ült és emlékezett, olykor emlékpárbajt vívott azoknak az óriásoknak a törzsközönsége, akik számunkra már a panteon istenei voltak. A kinyermások jól fölismerhető áramlatot képeztek a zeneművészet magyar közönségében. Keresték egymást az Operában és a koncerteken, véleményformáló közegként működtek, hatottak egymásra. Jelentős részben kinyermások alkották a Magyar Rádió élő stúdióhangversenyeinek a közönségét, mert az Astoriában osztogatták a belépőket. Nem kevés magányos zenebolond számára a Ki nyer ma? adott társasági közeget a zenebolondságához. Meg általában fontos emberi kapcsolatokat az életéhez.