Hogy gyorsan ellőjem a poént: szeretjük, és ez igazán nem nagy ár, icurka-picurka ellenállás után az ember csak azt sajnálja, hogy nincs azok között, akik majd a koncert végén virágokat és borosüvegeket adnak föl neki, mert mindent megérdemel. Az ellenállás még a Mahler-dalciklus alatt birizgál, talán egy kicsit túl sok a falzett, nem mintha nem volna az is szép ezen a hangon, talán egy kicsit még él az emlékekben a legeslegnagyobb két vagy három dalénekes interpretációja, azok intenzitása, fájdalmassága. De mire a negyedik dal is elkezdődik, már nincs más lehetőség, mint örülni a mának, a pillanatnak. Jó ez, és nekünk van mondva.
Britten a második csomag, a Hét Michelangelo-szonett. Hiába írják ki a szöveget a kivetítőn, így is többé-kevésbé követhetetlen, talán csak az érződik, hogy Britten mind a hét verset egy-egy zenei ötletre ültette föl, ami meg is teremti a műveket. Kaufmann kiereszti a hangját, most aztán nincs fejhangozás, most aztán észre lehet venni, hogy hiszen a zongora is nyitva van, nem a dalesteken szokott, szinte zárt állapotban. Voltaképpen ez is csoda: Kaufmann a nagy teremben is megteremti a dalesthez kívánt közelséget, a világvégén ülve is azt érzem, hogy személyes a mondandója, hogy nem enged el, nincsenek pihenők a dalok között.
Közben, mintegy mellékesen még kedves jelenség is, nekidől a zongorának, amelyet a gondatlan vagy tréfás kedvű technikai munkatársak elmulasztottak rögzíteni, arrébb gurul a hangszer, együtt nevetünk. Aztán nem nevetünk, mert a Richard Strauss-dalok szokatlan és szépséges felhőjátékként követik egymást. Van Helmuth Deutschnál jobb zongorista a világon, de jobb kísérő aligha, figyel, és elmosolyodik, amikor érzi ő is, hogy együtt élnek, egyforma szüneteket hagynak, érzik egymást. Mennek, visznek, emelnek, amíg el nem érjük a Mindenszentek című dal csöndességét, halk fájdalmát.
Ennél messzebbre az este nem tudok menni, bár még hátravannak a ráadások is. Két Strauss, két Liszt, egy Ralph Benatzky-melódia, amelynek a fő sora szinte ugyanaz, mint a korábbi Liszt-dalé. És ha már operett, és ha már ott ül a nézőtéren a szerző lánya, Kálmán Yvonne, Tasziló dala a Marica grófnőből, amit mi úgy ismerünk, hogy Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket. Németül persze azt kell megmondani, hogy imádom a bécsi nőket, de Kaufmann a visszatérő refrént magyarul énekelte. Nyilván tudta, hogy a pesti nők meg őt imádják.
Jonas Kaufmann dalestje
Müpa
