Netán még régebbieket, a 45-ös ostrom idejéből valókat?
S bár a képaláírás kis nehezteléssel „hosszú időről" beszél, ennek a szobornak az esetében kirívóan lassú cselekvésről képtelenség lenne beszélni.
Gondoljanak csak bele: Széchenyi 1860. április 8-án bekövetkezett halála után két nappal már döntést hozott arról a tudós társaság, hogy emlékművet állít a legnagyobb magyarként tisztelt alapítójának, és mert az ígéret szép szó, a tervet maradéktalanul végre is hajtotta. 1880. május 23-án került sor az avatóünnepségre.
Hogy mi minden történt ezen húsz év alatt, arról híven tájékoztat Liber Endre, a budapesti szoborállítások legavatottabb krónikása. Lépésről-lépésre elmeséli például, hogyan gyűlt össze viszonylag rövid idő alatt, 1862 novemberére egy roppant summa, kerek 80 ezer forint.
Elsőként „Buda főváros" – hol volt még akkor Budapest... – adott 400 forintot, Pest viszont később 6000-et gyűjtött. A pesti ifjak, akiket a hatóságok nem engedtek el a bécsi gyászszertartásra, az útiköltségre összekalapozott 2000-rel segítették a nemes célt. Gyűjtést kezdeményeztek a hírlapok, a fővárosi hölgyek, a különféle egyletek.
Olyan tempósan jött a pénz, hogy 1863-ban már azon is érdemes volt vitatkozni, pontosan hol állítsák fel a tervezett szobrot. Az Akadémia az akkor még Lánchíd térnek nevezett köztér kellős közepét, míg a Helytartótanács a tudós társaság éppen épülő palotája előtti helyet tartotta a legmegfelelőbbnek.
S bár a párbajból az MTA került ki győztesen, 1867-ben a kiszemelt helyet mégis elfoglalta a királykoronázás dombja, a rákövetkező évben pedig végleges döntés született: Széchenyi álljon csak az Akadémia elé.
Hogy ez a szerényebb megoldás összefüggésben volt-e azzal a polémiával, amely az időközben lebonyolított szoborpályázat eredményét övezte, ma már nehéz volna eldönteni. De tény, hogy Engel József tervét, mely a kiírásnak megfelelően magyaros ruhában ábrázolta az éppen nem ifjú, de még alkotóereje teljében lévő grófot, ismertté válásától fogva gyengének és alkalmatlannak tartotta a közvélemény.
A polgárok közössége és a kifogásaikat fölerősítő sajtó a kezdetektől Izsó Miklós második díjas tervét pártolta.
Aztán még történt egy-két dolog – például összeomlott a szobor agyagmintája, Engelnek pedig el kellett hagynia a mai Pollack Mihály téren lévő Nemzeti Lovardában kialakított műtermét –, de 1873-ra csak eljutottak odáig, hogy a szobrot elszállították az öntődébe, és a mellékalakokra időközben kiírt pályázatot is Engel nyerte meg.
Ezek végleges megjelenéséről 1877-re sikerült döntenie a szoborbizottságnak: Minerva a kereskedelmet, Neptun a hajózást, Vulkán az ipart, míg Ceres a földművelést volt hivatva jelképezni. Két évre rá pedig már a talapzat is állt, és a kiöntött szobrok készen várták a felállításukat – akkor már tényleg csak a gróf Béla nevű fiát leste mindenki, hogy térjen haza ázsiai kutatóútjáról.
A fényes avatóünnepség annak rendje és módja szerint ment végbe, a részletekkel nem untatom Önöket. De nehogy azt higgyék, hogy a szoborbizottság – mely a húsz év alatt három elnökét is eltemette – ezzel befejezte a munkáját.
Ellenkezőleg: a mindösszesen 180 ezer összegyűjtött forintról csak 1885. január 16-án megtartott utolsó ülésükön adtak számot. Ekkor derült ki, hogy 1141 forint 89 krajcár megmaradt. Ezer forintot a Magyar Írók Segélyegylete javára ajánlottak föl, százat pedig a Magyar Földhitelintézet hivatalnokainak.
Mivel ők ezt köszönettel visszautasították, a szoborbizottság titkára lett végül 141 forint 89 krajcárral gazdagabb.
Gondolom, ezek után már tényleg semmi más nem érdekelheti Önöket, mint hogy vajon milyen lehetett Izsó Miklós Széchenyije, amelyet a kortársak annyival jobbnak láttak Engelénél. Nos, szerencséjük van: a szobrász korai halála után a kisminta alapján Mátrai Lajos György elkészítette, és 1896-ban ki is öntötték. Ma is ott áll Sopron városában.
Utolsó simítások 1969 májusában Fotó: Népszabadság-archív – Mikó László
