A szépség és a laszti

Azóta sokat változott a foci. A nagy pénzhez már nemcsak a nagy játék, hanem a nagy korrupció is kapcsolódik. És még nagyobb politika. Brazília is megvívott egy egészen más meccset a nagy show előtt. És ott is tudták, hogy csak az első sípszó előtt taposhatják ki a hatóságokból jogos vagy csak annak tűnő követeléseik teljesítését. Mert ahogy elhagyta a kezdőkört a laszti, onnan már nincs semmi más, csak a foci. Eltűnnek a kulisszák mögötti kisded játékok, a zsarolások és lefizetések, a kalmárszemlélet, a világméretű bunda. Akkor már az ördög is tüntethet, bár inkább jobban teszi, ha valamilyen mezt húz magára kedvenc kocsmájában. A mindig vesztes angolokét vagy az örök esélyes hollandokét.

Könyvtárnyi könyv magyarázza a megmagyarázhatatlant, hogy miért pont a futball vívta ki magának ezt a státuszt. Azt, hogy ilyenkor pár hétre, kis túlzással, de leáll a világ, és már nem hasad tovább. Új konfliktusok helyett új hősöket keres magának. Új idolokat pöpec arénákban. A modern gladiátorok plázáiban. Mert ne legyenek kétségeink, két dedikálás között ez lesz igazán hír a könyvhéten és a színházak fesztiválján is. Pláne, ha a horvátok meglepik a házigazdát mindjárt a nyitómeccsen. Ennél váratlanabb felütést a legrafináltabb családregény sem produkálhatna.

Ha ma este leszállna az udvarunkba egy távoli galaxis küldötte, és másfél órát adna nekem, hogy mutassam be neki az emberiség lényegét, egy képben talán, akkor meg sem állnánk a Sao Pauló-i stadionig. Mert bár a Louvre is tetszetős, s tán a Háború és békéből is olvashatnék fel bekezdéseket, de hatvanezer ember üvöltésében és mámorában valahogy mindez benne van. Vagy a további egymilliárd drukker képernyőre függesztett tekintetében. Ott a történelem és ott a szépség. Ömlesztve és intenzíven. És biztos vagyok benne, hogy a világűr vándora hazafelé már egy focilabdát is vinne magával.