Mikes György ül mellette. A „pesti Mikes”, mert volt egy londoni is. A Ludas Matyinál dolgozott, de a tévéből, rádióból is ismerte a nép. Major Tamás, a XX. század egyik legnagyobb magyar színésze is ott ül. Ő addigra már elveszítette hatalmi pozícióit, de rendezőként, színészként, sőt kabarészínészként is népszerű volt. Az asztalfőn Molnár Gál Péter, a lap színikritikusa. Talán neki kellett volna megírnia az eltervezett cikket. Mellette Hámos György író, humorista. Rendkívül termékeny szerző, aki a háború utáni években magas rangú rendőrtiszt is volt.
Bal oldalán pedig Komlós János, a Mikroszkóp Színpad igazgatója, szerzője, szereplője. Korábban a Népszabadság kulturális rovatát vezette. Komlósról rendkívül sok szöveg elérhető. Ezek egy része ellenséges, más írások inkább együttérzők, de mindegyik fontosnak tartja megemlíteni, hogy az alig 58 évet megélt férfi ifjúságában volt rabbinövendék, munkaszolgálatos, majd tiszti rangban szolgált az ÁVH-nál. Kertész Péter interjúkötetben gyűjtötte össze a róla szóló visszaemlékezéseket, de ezekből sem derül ki, terhelik-e, és ha igen, milyen bűnök a Kádár-kor nyilvánosságának ezen emblematikus szereplőjét. A Nagymező utcai minikabaréban valósíthatta meg élete fő művét, a mérsékelten bíráló, a közönséggel, sőt a józan ésszel is összekacsintó lojális szocialista kabarét. Állandó tévés magánszáma is volt az Érem harmadik oldala címmel. A néző még azt is hihette, hogy bírálja a rendszert, miközben legfeljebb a legbornírtabb jelenségeit piszkálta. Igaz, ezekből is volt bőven.
A kabaréjában, s néha a tévéműsorokban is a kikacsintást művelte magas szinten. Tehát azt üzente nekünk:
„lehetne persze jobban is élni, nem igaz a sok süket duma, de ezt azok – értsd a szovjetek – nem tűrnék. Akkor meg jöhetnének a hataloméhes hazai bornírtak”.
Azt is tudatosította ez a komlósi humor, hogy lehetne rosszabb is: kevesebb áru, szabadságmorzsa, utazás stb. Akár a testvérországokban.
Abody Béla a fotó elkészültekor még nem volt a Vidám Színpad igazgatója, egy évvel később kapta meg ezt az állást. Irodalmat akart a régi vágású kabaretistákkal előadatni – megbukott. Legendák, töredékek, közepesnek ítélt novellák és jó operakalauzok maradtak utána.
Elképzelhető, hogy újságcikk azért nem jelent meg a találkozóról, mert a szerkesztőség végül is nem akart nyilvánosan előállni a viccelődés politikailag halálosan komoly kérdéseivel. A humor, a vicc túl súlyos dolog ahhoz, hogy humoristákra bízzuk – üzenhették az elvtársak. Abban a szürke, papundekli korban mégis létezett az első nyilvánosságban is politikai humor. Talán mert még élt az eufemisztikusan pestinek nevezett önfenntartó szellem.
A hatalom felismerte, hogy ez enyhíti a feszültségeket. Nem szerette, de tűrte hát. Ennyiben lehet tehát az asztal körül ülőket (és persze Hofi Gézát, aki Komlós és Marton nélkül nem lett volna az, amivé vált) a rendszer eszközeinek, sőt ügynökeinek is nevezni. De a mostani világ sem tud jobbat kitalálni. Saját tehetségei nincsenek. Ha volnának, nem az asztal körül ülők humortermését öntené folyamatosan az állami nosztalgiatévé.
