Létezik továbbá egy feljegyzés, amelyet az amerikai 320. légi szállítási század egykori katonája, Fred Atkinson vetett papírra. E szerint egységüket a franciák értesítették, hogy egyik repülőgépük lezuhant a partvidéken, a helyszínre siető felderítők azonosították Miller és a két pilóta holttestét. Akkor viszont az a kérdés, hogy hová lettek a földi maradványok...
Glenn Miller igazi titka azonban régóta nem titok: négy harmonizáló szaxofon és a felettük a dallamot játszó klarinét. Ez adta azt az édes, mégis bizsergetőn izgalmas hangzást, amelytől akkoriban megőrültek a lányok és a fiúk, ezt hallgatták a katonák a front mindkét oldalán. (Miller németül megadásra buzdító beszédeket is mondott a katonai rádióban.) Zenéje olyan népszerű volt, hogy sok esztéta szerint nem is tekinthető dzsessznek, pláne hogy a gondosan lekottázott szólamok és a rigorózus próbák nyomán visszaszorult benne a rögtönzés. Ám a szigorú bírálóknak aligha van igazuk.
 |
| Amerikai Légierő |
Aki hallotta már az amerikai fegyveres erők valamelyik mai bigbandjét (nekem egy washingtoni utcai fesztiválon az Army Blues jutott, mondhatom, felejthetetlen élmény), az tanúsíthatja, hogy a rendkívüli fegyelem és a katonásan feszes, szuperprecíz ritmusszekció mellett a kiváló hangszeres tudás, illetve a műfaj részletes ismerete jellemzi őket. És valamennyi merített az Army Air Force Orchestrából, amelyet Glenn Miller harcolt ki, s amelynek a vaskalapos tábornokok által túl modernnek, túl dzsesszesnek tartott stílusát ő alakította ki s védte meg. Igaz, akkoriban inkább tánczenének tűnt, és ma sincs ez másképp, ám mi maradna a dzsesszből, ha mindent elvetünk belőle, amire táncolni lehet?
Miller valószerűtlen közegből érkezett: farmergyerek volt, az első harsonáját is abból a pénzből vette, amit tehenek fejéséért kapott. Tizenkét évesen váltott erre a hangszerre, előtte kornetten játszott és mandolinozott. Mint oly sok híres dzsesszmuzsikus, ő is az iskolai zenekarban szerezte meg az alapokat. Itt kis gondot okozott, hogy a futballcsapatban is játszott (nem is akárhogyan, tizenhat éves korában posztján Colorado állam legjobbjának választották). Csakhogy a zenekarban a lelátón lett volna dolga, miközben a pályán is vezető szerepet osztottak rá. Végül a zene győzött, olyannyira, hogy hiába iratkozott be az egyetemre, kibukott: nem járt az órákra, nem csinálta meg a házi feladatokat, ellenben minden percét a zenekarával töltötte.
Első komoly szerződését 22 évesen kapta Ben Pollack zenekarában, de játszott Victor Young Los Angeles-i bandájában is, ők kísérték Judy Garlandot és Bing Crosbyt. A balszerencse Jack Teagarden képében jelentkezett: kiderült, hogy van Millernél is jobb harsonás, Pollack rá kezdte osztani a szólókat.
Ám minden rosszban van valami jó, egyrészt Miller elérkezettnek látta az időt a nősülésre, másrészt rájött, az ő világa nem annyira az improvizáció, hanem a zeneszerzés és a hangszerelés. A következő években remek zenekarokban játszott – főleg a Dorsey fivérekkel –, ám közben tudatosan készült új karrierjére. 1935-ben a brit Ray Noble számára toborzott egy amerikai zenekart, és velük próbálta ki először már említett találmányát, a négy szaxofon klarinét által vezetett kórusát. 1938-ban talált rá Wilbur Schwartz szaxofonosra – belőle lett a Glenn Miller Bandben az a bizonyos szólamvezető klarinétos.
Amerika ráharapott az újszerű tónusra, 1939-ben márminden zenegépben egyszerre több lemezük volt – márpedig ez jelentette a fix jövedelmet. A Tuxedo Junction című szám a kiadása utáni első héten 115 ezer példányban fogyott el, innen egyenes út vezetett a Carnegie Hallba és a CBS rádióhálózaton élőben sugárzott heti három (!) fellépéshez. Az In the Mood, a Moonlight Serenade vagy a Chattanooga Choo-Choo híressé tette a zenekart és vezetőjét.
1942-ben, amikor a legjobban futott a szekér, Miller hazafias kötelességtudattól hajtva jelentkezett a haditengerészethez, ahonnan eltanácsolták: már 38 éves volt, túl öreg. A szárazföldi hadsereg már nem volt ilyen finnyás, bevették, és harsonásnak tették meg az alabamai Montgomery közelében lévő kiképzőbázisukon.
 |
| falseUniversal / The Kobal Collection |
Celebstátusának köszönhetően a helyi együttes is rádióműsorhoz jutott, végül rábízták az Army Air Force ötventagú zenekarát, amelylyel aztán Londonba áttelepülve megszállták az EMI stúdióját – talán hallottak már róla, az Abbey Roadon volt...
Glenn Miller nevével a mai napig be lehet csalogatni a közönséget. Hagyatéka három zenekarnak is engedélyezte a név használatát: egynek-egynek Amerikában, Angliában és a kontinentális Európában. Ne tessék csodálkozni, az eltűnt őrnagynak sírja is több van: egy Arlingtonban, a katonai temetőben, egy másik Connecticutban, a Yale Egyetem szomszédságában, de van saját múzeuma is a régi angliai tábori repülőtéren, ahonnan majd hetven éve Párizsba indult, és csillaga Los Angelesben a Hollywood Boulvardon. Szomorú belegondolni, mennyi remek vidám és romantikus zenét nem volt ideje megírni.
