Jelly Roll Morton arrogáns, dicsekvő fickó volt. Zongorista, bárpultos és strici. Ő írta az első, dzsesszként elismert kompozíciót, de ennél is többet füllentett magának: a műfaj feltalálását.
hirdetés
1890-ben született, vagy 1889-ben, vagy 1885-ben vagy 1884-ben. Nagy valószínűséggel az első a helyes, a korábbiakat jórészt saját maga hazudta, különben lelepleződött volna egy másik hazugsága, miszerint már 1902-ben dzsesszt játszott, sőt, ő találta ki az egészet. Ami persze nem igaz, a dzsessz kialakulásához rengeteg muzsikus járult hozzá, Jelly Roll Morton legfeljebb egy részt mondhat magáénak. De nem kis részt.
New Orleans strukturált város volt. Alul a feketék, felettük a sötét bőrű kreolok (fehérek és feketék franciául beszélő leszármazottai), azok felett a világos bőrű kreolok, legfelül persze a fehérek. A feketék bluest játszottak, a kreolok pedig annál európaiasabb zenét, minél világosabb volt a bőrük.
Ferdinand Joseph LaMothe-ot, vagy Lemottot, vagy LaMotte-ot vagy LaMenthe-et – mindegy, melyik írásmódot választjuk, mert Mouton nevű mostohaapja nevét angolosra facsarva úgyis Mortonnak hívja majd magát – viszonylag sötét bőrrel áldotta meg a sors, ellenben kreol öntudattal. Szülei nem voltak házasok, így el sem válhattak, a kis Ferdinand Joseph élete családi szempontból elég változatosan alakult.
Pici korában kezdett zenélni, otthon szerteszét hevert egy zenekarra való hangszer, de gyorsan kikötött a zongoránál. A kikötővárosban százszámra akadtak zenés csehók, bárok és kuplerájok, utóbbiak főleg a Storyville negyedben, ahonnan azonban a zsaruk elkergették a rövidnadrágos kisfiúkat, elvégre erkölcs is van a világon.
Úgyhogy Ferdinand Joseph elcsente egy nagybácsi hosszú nadrágját, és úgy rótta Stroyville utcáit. Nem sok időbe telt, mire megtanulta a bluest, a ragtime-ot, meg azok új, furcsán szinkópáló, rögtönzésekkel tarkított keverékét. Az őt két húgával együtt nevelő, mélyen vallásos dédinek azt mondta, éjszakai állást kapott egy hordógyárban, közben már kiskamaszként kuplerájban zongorázott. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy fényes teremben muzsikált. Még nem volt hordozható zeneforrás, úgyhogy az ügyfelek a zongoristákat a lányokkal együtt válogatták, és vitték fel szobára. Innen a saját magára biggyesztett Jelly Roll név, amelynek a fekete szlengben szokásos jelentéséről elég annyi, hogy általában ezt tekintik a bordélyházak lényegének.
Az 20-as, 30-as évek egyik legnagyobb slágere, a King Porter Stomp:
hirdetés
A borravalókból parádésan keresett. A dédi egy vasárnapi misére menet megkérdezte, honnan van a szép öltöny, meg a méregdrága Stetson kalap. Az addig gond nélkül füllentő ifjú kibökte az igazat. Az idős hölgy azonnal kivágta otthonról, mondván súlyosan veszélyezteti cseperedő leánytestvérei erkölcseit. Jelly Roll Morton tizenhét évesen a saját lábára állt – tehette, már ő volt New Orleans egyik legismertebb zongoristája. Húgainak élete végéig rendszeres apanázst küldött.
Jelly Roll Morton
Városról városra turnézott, elsőként ő foglalkozott az új zene elméletével, komponált, és kottázott. Részben hozzá fűződik a dzsesszben ma is használatos akkordok elnevezése és jelölése. Erre azért volt szüksége, mert New Orleanson kívül még nem nagyon ismerték a műfajt. De mást is csinált. Időnként volt csapos, kidobófiú, profi pókerjátékos, árult tüdőbajra Coca-Colából készített csodaelixírt, és ha a sors úgy hozta, selyemfiúként hasznosította a New Orleansban tanultakat.
Jelly Roll Morton volt az első, aki gépzongora-hengereken és kottákon kezdte árusítani az új zenét. A szakma az 1910-ben írt és kottaként 1915-ben kiadott Jelly Roll Bluest ismeri el az első dzsessz kompozíciónak – az Original Dixieland Jass Band csak két évvel később készíti az első hanglemezt. Hírnevével párhuzamosan, ha éppen nem azzal négyzetesen nőtt az egója is. Azt terjesztette, hogy mindenkinél előbb játszott dzsesszt. A kornétista Lee Collins mesélte, hogy Morton állást ajánlott neki Chicagóban. A lakására hívta, ahol két nővel volt az ágyban, onnan kérdezte, tudja-e, hogy a világ legnagyobb dzsesszzongoristájával fog dolgozni. Collins azt felelte, tudja, hogy ő az egyik legnagyobb, mire Morton azonnal kiigazította: „Nem az egyik legnagyobb, hanem a legnagyobb!"
És tényleg, Red Hot Peppers nevű zenekara a 20-as évek legnagyobb sikere lett. A gazdasági válság azonban Morton helyzetét is megrendítette. Washingtonba költözött, egy bárban egyszerre volt zenész, pultos és kidobóember. Itt hallotta meg a folklorista Alan Lomax, aki sokórás felvételt készített vele a Kongresszusi Könyvtár számára. Ezeken Jelly Roll Morton nem csak zongorázott, de beszélt is a dzsessz elméletéről és kialakulásáról. A dalok pikáns szövege miatt a felvételek egy része sokáig a zárt részlegben pihent.
A dzsessztörténet első kompozíciója a Red Hot Peppers előadásában egy 1926-os felvételen:
hirdetés
1938-ban megkéselték a washingtoni Music Box bárban, de a közeli, fehéreknek épült kórház nem fogadta, át kellett vinni a távolabbi, feketék számára létesített gyógyintézménybe. Itt órákig kezeletlenül hagyták, csak jeget tettek sebeire. Lábra állt, de beteges maradt, asztmás lett, végül 1941-ben halt bele. A fáma szerint a zenészek úgy utálták, hogy testületileg távol maradtak a temetéséről. De ez nem teljesen igaz, egy korabeli tudósítás több ismert muzsikust sorolt fel, mint akik vállukon vitték a koporsót.
Azután persze jött az életét feldolgozó két Broadway-show, a Rock and Roll Hírességek Csarnokába való beiktatás, meg sok más elismerés. A dzsessztörténet egyik legkiállhatatlanabb alakja immár hivatalosan is az egyik legnagyobb. Amivel persze nem lenne elégedett.
