galéria megtekintése

Harcos hölgy, szép mosollyal

Az írás a Népszabadság
2015. 10. 02. számában
jelent meg.


Horváth Gábor
Népszabadság

Anyai nagyszülei még rabszolgák voltak, halálakor már az Egyesült Államok első fekete elnöke méltatta. Lena Horne sokat tett érte, hogy így lehessen. A hollywoodi sztár és ünnepelt énekesnő tudta, mikor kell tűrni, és mikor harcolni. Mindkét téren kivételesen tehetségesnek bizonyult, és akkor a zenéről még szót sem ejtettünk.

Gyönyörű volt, tehetséges és okos, nem csoda, hogy sokat szenvedett. Az egyetlen férfi, akibe igazán szerelmes volt, a saját neméhez vonzódott, első férje elhagyta és magával vitte a fiukat, a másodikkal három évig titkolniuk kellett a házasságukat. Tiltották ki városokból, hotelekből és egy időre még a filmvászonról is. Lena Horne mindent emelt fejjel viselt, de belül marta a szégyen és a harag. Még mondja valaki, hogy a híresek és gazdagok boldogabbak a többieknél…

 

Felmenői között akadtak feketék, fehérek és indiánok. Világos arcbőre miatt a brooklyni utcagyerekek azzal csúfolták, hogy biztos fehér volt az apukája. Nem teljesen. Edwin Horne tehetős vállalkozó volt, s bár Lena hároméves korában elhagyta a családot, a negyvenes évek elején elment a lányával, amikor az a hollywoodi szerződéséről tárgyalt. Egy fejes azt ecsetelte, hogy a fiatal színésznő alakíthatna például szobalányokat, mire a papa azzal utasította rendre, hogy ha szobalányra van szüksége, felvesz egyet, de a gyermekének más jövőt szán.

Így volt ezzel vándorszínész anyja is, aki tizenhat évesen elvitte a harlemi Cotton Club táncosnő-válogatására. A Cotton Club a maffiáé volt, a „tejeskávé” színű táncosnők kizárólag fehér vendégeknek illegették magukat falatnyi „kosztümjeikben”. Mostohaapját rövid úton kivágták, amikor szólt, hogy a lány énekelni is tud.

Lena Horne a 40-es években
Lena Horne a 40-es években
Forrás: Wikipedia

Aztán mégis hagyták egy kicsit énekelni – kamaszkorában a később Duke Ellington hangszerelőjeként híressé vált Billy Strayhorn és a zenekarvezető Billy Eckstine tanította. Jóval később azt mondta, Straynhornhoz hozzá is ment volna, mert benne minden megvolt, amit nő férfitól remélhet. Egy kivétellel. A zongorista nyíltan meleg volt, így Lena másnak szült két gyermeket. Rövid házassága után tért vissza az énekléshez: Charlie Barnet fehér zenekarával turnézott. Délen nem alhatott ugyanazokban a hotelekben, nem ehetett ugyanazokban az éttermekben, mint a többiek.

Hat hónapig bírta, aztán átszerződött egy hollywoodi mulatóba, aminek köszönhetően feketéknek készült filmekben is szerepekhez jutott. Az MGM stúdió zeneigazgatója rábeszélte a főproducert, hogy ezt a nőt meg kell néznie, aztán a főproducer rábeszélte az igazgatót. A végén hétéves, áttörésnek számító szerződést kapott, amely egy csapásra a legjobban fizetett fekete csillaggá tette: a heti ezer dollár mellé rádiós fellépésenként még ezerötszázat kapott. A filmekben persze dramaturgiai szerep nélküli dalokat énekeltettek vele, hogy ki lehessen vágni a déli mozikba küldött tekercsekből.

Szülei a polgárjogi mozgalom első aktivistái közé tartoztak. Már kétévesen az NAACP nevű polgárjogi szervezet magazinjának címlapján szerepelt, később a papáék barátjaként ismerte meg a kommunista Paul Robesont. A háború idején már igazi sztár volt, a fekete katonák az ő képeivel bélelték ki szekrényüket. Saját pénzén utazott szórakoztatni a fronton lévőket, ám a hadsereg megtiltotta, hogy vegyes hallgatóság előtt lépjen fel. Koncertjein előre ültették a német hadifoglyokat, a fekete bőrű amerikai katonák csak hátul foglalhattak helyet. Mire Lena Horne lement a színpadról, és a németek háta mögött, a fekete sorok elejénél kezdett énekelni. Az ötvenes években sikerült felkerülnie oda, ahová minden tisztességes színésznek, a filmipari feketelistára. Amikor Hollywoodban bérelt házat, a szomszédok aláírásokat kezdtek gyűjteni a fekete lakó ellen. Humphrey Bogart azonban üzent, hogy csak szóljon, ha bárki alkalmatlankodni merne.

1947-ben hozzáment a zongorista-karmester Lennie Haytonhoz, aki az MGM zeneigazgatójaként tovább egyengette a karrierjét. Az esküvőt Párizsban tartották, s amikor végül nyíltan felvállalták a házasságukat, mindkét oldalról kaptak hideget-meleget. Lena Horne azonban sugárzóan szép volt, énekhangja pedig, bár nem volt erős, remekül illett az általa is kedvelt melankolikus, romantikus dalokhoz. Abban is szerencséje volt, hogy hangszálai az évek múlásával sem hagyták cserben. A hetvenes években szép lemezeket adott ki a gitáros Szabó Gáborral (kis képünkön), a filmvásznon Michael Jackson és Diana Ross oldalán ő volt Glinda, a jó boszorkány az Óz, a nagy varázsló fekete feldolgozásában. Az 1981-es Broadway-szezon szenzációja lett a Lena Horne: A hölgy és muzsikája című egyszemélyes show, amiért Emmy- és Tommy-díjat is kapott.

Az ötvenes, hatvanas évek harcos emberjogi aktivistája, Martin Luther King barátja egy-egy lemezre vagy koncertre még nyolcvanas, sőt a kilencvenes éveiben is visszatért. Lánya, Gail a filmrendező Sidney Lumethez ment feleségül, „a hölgy” egyik unokája a forgatókönyvíró Jenny Lumet, egyik dédunokája, Jake Cannavale pedig feltörekvő fiatal színész. Lena Horne 92 évig élt. Halálakor, 2010-ben Barack Obama így jellemezte: „Fáradhatatlanul dolgozott az igazságért és egyenlőségért”. Közben pedig, mindannyiunk szerencséjére, sokat énekelt.

Dzsesszlegendák sorozatunk további epizódjait itt olvashatják: >>> 

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.