„Csak zenélni kell, ennyi az egész. Ha tényleg jól játszol, nem nőként gondolnak rád" – ezt írta Mary Lou Williams saját életéről. No meg azt: „Végül is sikerült, nem? Porban, sárban, de megcsináltam!"
1946-os portré, már New Yorkban Fotó: William P. Gottlieb
Nem untatnánk az olvasót azzal, ki mindenkivel játszott. Idézzenek fel, akit csak tudnak a dzsessztörténetből úgy 1925-től 1981-ig, na, ő minddel fellépett. Kettőhöz feleségül is ment, de manapság a szaxofonos John Williamset és a trombitás „Shorty" Bakert is inkább csak azért emlegetik, merthogy az ő férjei voltak. Mary Lou Williams már azelőtt áttörte az üvegplafont, hogy azt fölfedezték volna. Zongoristaként, zeneszerzőként, hangszerelőként és – ami talán a legfontosabb – személyiségként is egyenlő volt kora legjobbjaival. Arról nem beszélve, hogy bizonyos dolgokban ő volt kora legjobbja. Már egészen pici korától.
Tökéletes hallással megáldott csodagyerek volt. Még írni-olvasni sem tudott, amikor azzal lepte meg anyját, hogy szinte hibátlanul lejátszott a családi harmóniumon egy először hallott darabot. Nem kis dolog ez olyan valakitől, akit addig senki nem tanított zenélni. A mama aztán mutogatta neki, hová tegye az ujját, de gyakorlatilag teljesen autodidakta maradt, és hétévesen már profi muzsikus volt. Abban az értelemben mindenképpen, hogy pénzért játszott.
Az 1910-ben született Mary Elfrieda Scruggsot „East Liberty zongorista kislányaként" kezdték emlegetni. Pittsburgh East Liberty negyedében éppen a házuk mögött ugróiskolázott, amikor tizenkét évesen első komoly állásajánlatát kapta: elvitte egy utazó orfeum. Milyen pici a világ, egy évre rá koncertezett a Washingtonians nevű, teljesen ismeretlen bandával, amelyet bizonyos Duke Ellington vezetett. Önéletrajzában szerepel az az éjszaka is, amikor – tizenöt évesen – éppen a New York-i Rhythm Clubban jammelt, és úgy éjjel három körül belépett Louis Armstrong: „Felkapott és megcsókolt!"
Armstrongnak nem volt nehéz dolga, merthogy Mary Lou nem nyomott többet úgy 40 kilónál. Két évvel később ment feleségül John Williamshez, akivel aztán csatlakoztak Andy Kirk Twelve Clouds of Joy (Tizenkét felhő boldogság) nevű zenekarához.
hirdetés
A fiatalasszony néha zongorázhatott is, de leginkább a zenekar sofőrje volt. Amikor éppen nem volt fellépés, halottakat fuvarozott egy temetkezési vállalkozónak. No de aztán a zenekar szerződést kapott Kansas Cityben, és a dzsessz akkori fővárosában sikerült a nagy kiugrás. A Kirknek írt számok sikerén felbuzdulva a korszak legismertebb zenekarai rendeltek tőle zenét: Earl Hines, Tommy Dorsey és Benny Goodman (akire aztán Gershwin és Bartók Béla is bízott kompozíciót). A 40-es évek elejére elvált Williamstől, és hozzáment Bakerhez, aki viszont Ellington zenekarában dolgozott.
Mary Lou így újra összefutott gyermekkori barátjával, akinek számokat és hangszereléseket kezdett adni. A második házasság azonban addig sem tartott, mint az első, és a magányossá váló asszony New Yorkba költözött. A Café Society nevű klubban kapott állást, és rádióműsora révén előadóként is országos ismertségre tett szert. Ekkorra derült ki talán a legjobb tulajdonsága: tudott haladni a korral.
A korai bluesok és boogie-woogie-k után simán ráállt a keze a swingre, később pedig a bebop, sőt, a szabad dzsessz is jól ment neki. Olyan muzsikusokat vett szárnyai alá, mint Charlie Parker, Thelonious Monk vagy Dizzy Gillespie. Zeneszerzőként is új magaslatokat hódított meg: Csillagjegyek szvitjét 1945-ben a New York-i Szimfonikusok adták elő.
Kis híján Európa lett a veszte. 1952-ben Londonba szerződött, aztán Párizsban kötött ki. Egyre mélyebben vallásos – közben pedig depressziós – lett. 1954-ben odáig fajultak a dolgok, hogy koncert közben lesétált a színpadról, és többé nem akart fellépni. Katolikus hitre tért, és visszaköltözött New Yorkba, ahol szerencsére összetalálkozott a fiatal jezsuita Peter O'Brian atyával. Ő és Dizzy Gillespie győzte meg arról, hogy kibékíthető a zene és a vallás. A pap lett a menedzsere – később alapítványának kurátora, majd hagyatékának kezelője is. Miséket és más vallásos darabokat kezdett írni – Béke miséje volt az első dzsesszkompozíció, amelyet beengedtek a New York-i St. Patrick-székesegyházba. „Az ujjaimmal imádkozom" – írta. Kábítószerfüggő zenészeket támogató, majd a fiatalokat a dzsesszel megismertető alapítványokat hozott létre, Jimmy Carter elnök meghívására 1978-ban a Fehér Házban is fellépett.
hirdetés
Utolsó éveiben a Duke Egyetemen oktatott, személyes feljegyzéseit és kottáit azonban O'Brian atya a New Jersey-ben lévő (és jelentős magyar kapcsolatokkal is rendelkező) Rutgers Egyetemen helyezte letétbe. 1981-ben hunyt el. Duke Ellington azt írta róla: „Mary Lou Williams az örök kortárs.
Szerzeményei és játéka egész karrierje során mindig egy kicsit megelőzte a korát. Zenéjének minősége időtlen." Saját maga ezt így fogalmazta meg: „Én vagyok az egyetlen, aki minden stílusban játszott. A többi zenész is átélt különböző korszakokat, de ők megtartották a stílusukat." Bizonyos értelemben persze ő is. Kihúzott derékkal, sikeres és önálló fekete nőként írt zenetörténelmet, elérte, hogy mindenben egyenlő legyen a férfiakkal, és ezt senki ne kérdőjelezhesse meg.
