Tudják róla, hogy ért hozzá, hogy igaza van, amikor a múltról szívesebben ír, mint a jelenről. Arról, hogy mennyire ért hozzá, elég annyit elárulni, hogy néhány évtizede egy külföldi edzőtáborban az akkori szövetségi kapitány berakta középcsatárnak a magyar válogatottba. Sem az ellenfél játékosai, sem a nagy futballmúlttal rendelkező fogadó ország újságírói nem szúrták ki a turpisságot. Volt olyan újságíró Európa-bajnokság, amelyen a torna legjobbjának választották, pedig nem egy ország csapatában játszottak egykori válogatott labdarúgók.
Ki tudja, mire vitte volna, ha nem szól közbe a sors? No de bármilyen tehetséges is volt a futballpályán, aligha tudott volna annyit tenni a sportágért, mint így, a riporterállásokba száműzve. A futballon belül Hegyi három csapatot imád különös megszállottsággal: a hatvanas–hetvenes évek magyar válogatottját, a selecao brasileirát és a Vasast. Mindháromról írt már könyvet, de most, hogy „a kis angyalföldi munkáscsapat” háromévi hiátus után visszajutott az NB I-be, újra nekidurálta magát, és az új fejezetek mellett néhány régi cikkét is felhasználva ismét felelevenítette azokat az időket, amelyek miatt emberek, ha csak tized- vagy huszadannyian is, mint régen, de még egyáltalán kijárnak a hazai stadionokba.
Mellesleg ő is kijár megint, pedig voltak évek, amikor traktorral sem lehetett kivonszolni a Fáy utcába. (E sorok szerzője tudja, mert próbálta.) Régebben majdnem mindig ott lehetett látni az eredményjelző felőli kanyarban Várady Béla, Komjáti András, Kiss László és még egy-két korábbi klasszis társaságában, de aztán azt a tribünt lezárták, Várady meghalt, Komjáti és a többiek elmaradtak, futballt úgysem lehetett látni, miért járt volna ki? Az NB II viszontagságai és az utóbbi egy év fejleményei kellettek hozzá, hogy visszaszokjon.
Meg az, hogy Raduly József, Ihász Kálmán, Puskás Lajos, Müller Sándor és a többiek közelében lehessen. Hogy széles mosollyal rájuk köszönhessen: „Öröm végre igazi futballistát látni!” A nagy piros-kékséghez persze kellett egy kiadó is. Ha valaki megnézi a Sprint Kft. ügyvezetőjének nevét, mindent megért: Machos Ferenc. A Honvéd és a Vasas egykori világklasszis csatárának fiától finoman szólva nem idegen a könyv témája, és egy kis segítséggel beszállt az angyalföldi önkormányzat is – nem halt még ki a világból a lokálpatriotizmus. Az eredmény pedig messze felülmúl minden várakozást.
Elvégre azt még a legvadabb Vasas-drukkerek közül is kevesen tudják, miként fordított 1958 elején, egy meghívásos edzőmeccsen Belgium válogatottja ellen 0:3-ról 6:3-ra a Vasas (Bundzsák, Csordás és Szilágyi Gyula 2-2 góljával). Egy helyi kommentár: „A magyarok a második félidőben ragyogóan futballoztak, a belga tizenegy úgy omlott össze, akár a kártyavár.” A meccs előtt Amszterdamban a Vasas 2:2-t játszott az Ajaxszal, utána pedig itthon 4:0 (4:0) arányban győzött a holland bajnok ellen.
A Népstadionban a szünet után szólt a füttykoncert, a másnapi Népsport megjegyzése: „Csak egy félidőre futotta a puskaporból.” A BEK elődöntőjének mezőnye így nézett ki abban az évben: Real Madrid, AC Milan, Manchester United, Vasas… Kifogtuk a legnehezebb ellenfelet, kiestünk a Real ellen, de a két meccset 235 ezer ember látta, és a spanyolok a Népstadionban foggal-körömmel védekeztek.
A meccseknek és a sztoriknak se szeri, se száma. Hogy ne csak a győzelmekről essék szó, itt egy sokkoló vereség: az a csapat, amely 1961 és 1966 között négyszer nyerte meg a bajnokságot, 1964-ben a hazai kupaküzdelmek során ki tudott kapni a Blasz I-es Testvériségtől (gólszerző: Balla). 1967-ben a chilei Hexagonal torna győztese diadalmas hazatérése után első meccsén 1:0-ás vereséget szenvedett Dunaújvárosban. Talán ezért fordulhatott elő, hogy 1968-ban, a Mar del Plata-i tornán a Világkupát védő Racing elleni 3:1-es győzelem után a legendásan kemény Illovszky Rudolf ezt nyilatkozta: „Ezzel a játékkal nem sokra megyünk a bajnoki nyitányon.” A River Plate ellen a döntőben elért 3:0 után kissé megenyhült: „Most már láttam biztató jeleket.”
A Vasas először 1930-ban játszott Angyalföldön, a Béke úti sporttelep avatásán 5:2-re verte a Fradit. A Nemzeti Sport beszámolója szerint: „Az ajtókon csak elvétve van kilincs, a falakról a mész lemász. De akárhogyan van is, a vasasok jogos büszkeséggel néznek erre a sporttelepre, amelyet Angyalföld futóhomokjából varázsoltak elő.” Nagyjából úgy, mint most.
A nagy stadionépítési hullám egyelőre elkerülte a hatszoros bajnokot, Mezőkövesd, Felcsút vagy Kisvárda nyilván nagyobb fellegvára, potenciálisan többet ígérő műhelye a magyar labdarúgásnak. De hogy ne negatívummal érjen véget a könyvajánló, legyen itt minden idők egyik legszebb kommentárja 1966-ból, a Sporting Lisszabon elleni 5:0-ás BEK-mérkőzésről: „Gólok, gólok és gólok... Hahó, ti, ott hetvenötezren, hát nem csuda jó dolog ez?”
De az, csuda jó. Még így, utólag olvasva is. Szegény jövőbeni kollégák, miről fogtok írni?
A nagy piros-kékség, Sprint Kft., 2015
