– Csakúgy, mint a menni vagy maradni kérdése.
– Tökéletesen lejáratott és hatvan éve mindig aktuális kérdés, de ha olyan ember vagy, aki mondani akar valamit, akkor azt itt kell megpróbálni elmondani. Néha, mikor szembesülök azzal, mióta nézünk megint fordítva a távcsőbe, elkeserít, hogy itt vagyok. Lett volna lehetőségem elmenni, és szívesen mondanám, hogy azért maradtam, mert magyar vagyok, de korán rájöttem, amit tudok – ha tudok egyáltalán valamit – az magyarul és itt érvényes. Úgyhogy azt a valamit nekem itt kell kimondani, itt kell dolgoznom az ihletért, és innen kell ott magyarnak lenni, nem fordítva.
– Miért nem készít filmet a mai apátlanságról?
– Mert lehet film olyan is, amelyik készül, és van, amelyik egyszerűen csak él, létezik – ez utóbbi filmtípusban lennék leginkább érdekelt. És nem az ilyen filmeknek áll mostanában zászló. A Megáll az idő – sajnos nem láthatta az apám – egy befejezett, létező film, már elmesélt történelem. Részem, szeretem, emlék. Nem üzleti befektetés, nem folytatásos opera – bár a megbízhatatlan apák története örök téma, járatos is lennék benne –, de máshogy látom a ma filmjét és a mai apátlanságot is.
– Elfoglalt? Azért színházban eléggé sokat rendez.
– Tanulok ott sokat, örülök, hogy tehetséges emberek között lehetek. Szeretem a színházat, gyakran jobban is, mint ahogyan a színház szeret engem. És ez így van jól, ettől is inspiráló számomra az a környezet, a megszólalási forma, tér. Ugyanez a mai filmes lehetőségekről nehezen állítható.
– A Megáll az idő esetében jobbak voltak a feltételek?
– Minimum bizarr ma arra hivatkozni, mi számított jó feltételnek harminc évvel ezelőtt. A fiatalságunk bizonyára az volt, feltételnek legalább eléggé jó, és ez önmagában is döntő különbség, ennyi biztos. A történetünk pedig nem ismert akadályokat. Ezen túl is szerencsés csillagzatú munka volt, kiröppent álom, igazi mesefilm. A mára lassan újra történelemmé múló életet, a magamban hurcolt képeket mostanában nem sikerült bekereteznem. Gyengeség volna azt hinnem, nem egyedül én lennék hibás azért, mert egy ideje filmek nélkül öregszem. Rossz típusú időmúlás. Biztosan jó volna rendelésre dolgozni. Az én harcos-baszós, tengeralattjárós filmem elé tolakszik azonban az el nem készült filmek dagadó sorában vezető helyet kiharcoló problémaérzékenység. Hiba volna nem látni: éveim gyűjteményét tekintve velem már lefelé, magától gurul a bringa. Mégis jó volna még filmet csinálni. Viszont az időnek, a filmnek sem lenne mindegy, mi lenne az. A filmcsinálás öröm, alkotókedv kérdése, ez pedig nem csupán az osztó, a finanszírozó hangulatától függ. Vannak kávéházak, és van a mai idő, amikor és ahova az ember nem szívesen ül be. Nincs kedve. A filmkészítés gyakorlata, háttere nagymértékben bizalmi kérdés. Nem mindegy, kire bízod az álmaid sorsát. Úgy tűnik, minket most gyanakvással figyelnek, pedig azt talán már mindig tudni fogom, egy jelenetet hol kell elvágni - pláne utoljára.
– Nyilván az egyablakos finanszírozási rendszerre, az utolsó vágás jogára utal. De mi van, ha csak egyetlen kávéház marad?
– Ha egy ötlet a születés pillanatába nem indulhat eséllyel a megfilmesítés felé, az idővel kopik, nem fejlődik, rothad benned, magaddal rántva az új terveket kivérzel. A filmezés sürgős, szókimondó, aktuális műfaj, gyors reakció a világra, ez lehet vele ma is a baj. A színház hasonló adottságokkal tizedeli magát. Játékteret, barátokat veszítettünk. Ha csupán egy kávézó van, abban legalább nem egyfélét kéne lefőzni. Egy kávézóban nem lehet gond, ha a betérő vendég művész, és ha akar, le is ülhet. Ez a szituáció azért már messzebbre mutat. Ráadásul az el nem készült filmek szomorú sorsába is beleszól az idő. Már nehezen tud az én hátralévő filmem finanszírozása új kapitányra várni, a most elrabolt gondolatgyilkos időt sem lehet már visszaszerezni.
– Nem harcol?
– Harcolok, pedig tudom, a háború most filmek helyett van, felőrli és megöli a tehetséget. Hosszú évek alatt az előző osztókurzusnál kiharcoltam egy játékfilm-támogatást – mert harc volt az akkor is –, „emlékezik szakállát nyaggatva Gothár”. Ezt a félfilmnyi összeget a bizalom jegyében nyom nélkül einstandolta a mostani kurzus: megalázó ez is. Ez nyafogás ugyan, de semmiképpen nem tudom a film felé, felém nyújtott kéznek értelmezni. Naponta harcolok az egyetem, a diákjaim tanulási, filmkészítési lehetőségéért, végre van ígérvény pályázati formában. Vagyis csapataink harcban állnak. Harcolni, tárgyalni viszont szintén bizalmi kérdés, és csak azokkal lehet, akik a szavukat tartják, és nem kerülik meg az erődöt. Másik, új filmes egyetem alakul – ez a hír ma a kerülő út a jövő diákjai számára.
– Mit szól, hogy nem lesz végül Toldi-film? Ön odaadta volna rá a pénzt?
– Az elején megmondtam volna, hogy nem akarom odaadni. Vagy támogatok bárkit, akinek már kész filmekkel bizonyított álmai vannak. Nem érzem gondnak, ha a filmet rendező, művész rendezi. Lehet, nem is akkora baj az. Aztán meg a Toldi nemcsak drága, hanem jó nagy álom is, a történet is jó nagy magyar, plusz ebben a rendezői életkorban kell nagy fába a fejszét belevágni, nem majd tolókocsiból dirigálva. Szakmai kételyeim kevéssé lennének, mivel tanítottam, ismerem az aspiráló rendezőt. A képzés, a rendezés oktatása szakmai alapon épül fel, és így is fejlődik megfelelően. Közös munka, művészi alázat, odafigyelés, tehetség, tudás alapján. Kétely esetén talán a porladó Amerikába lehetne kiküldeni a rendezőt lótifutoncnak. Tanuljon akciózni ott egy akciófilmbe, lásson akciórendezést, váljon a keze biztossá az itthoni filmakciózásra. Már ha vannak amcsi filmes kapcsolatai a feltételgyártónak.
– A Magyar Filmhéten nem láttam önt.
– Engemet? Oda sem mindig megyek el, ahová hívnak, pláne minek menjek oda, ahova nem. Pedig a növendékeim egy év fitying támogatás nélkül készült filmes gyakorlatait levetíthették, szívesen dőltem volna hátra velük. Amúgy a Filmhét filmek döntő többségét a Színház és Filmművészeti Egyetemen képzett, vagy még oda járó filmes alkotók, színészek jegyzik. Közöttük sok a filmművész: nyilván ezért kell másik iskola, másik filmhét. Hopp, volt, nincs filmzsemle, sütünk helyette óriáskiflit. Csak konfliktusba lehet kerülni így a felnövekvő filmes generációval is.
– A kormánybiztos azt mondta: aki nem ment el a filmhétre, az nem tiszteli a magyar filmet.
– Azt hiszem, aki – többek mellett – engem Magyar Filmnapra meg nem hív, az nem tiszteli a magyar filmművészetet. Egy kávéházban a tulajnak meg kell tudnia szólítani a vendéget, akiért a kávéház alapítva és nyitva van.
– Viszont legalább meghívták a nemzet művészei közé.
– Ebből a legalább kifejezés valós tartalmával lehet kis baj, pedig csupán hozzávénültem tanáraimhoz, közéjük öregedtem. Csak remélhetem, nem az az üzenet, hogy mi már ne dumáljunk, ne dolgozzunk. Az olyan filmes, aki nem akar forgatni, már nem is él. Egy „ajánlat, amit nem lehet visszautasítani”–, bízzunk benne, nem vakít el bennünket a dicsfény, és megemlítjük, sok alkotó kimaradt a meghívásból. A cím elődje filmeseknél a „filmművészet mestere” volt, melyet akkor lehet megkapni, ha egy tényleg nagyot közülük eltemettünk. Évtizedes harcos elleneim, filmes konfliktustársaim terjesztettek fel, nyilván nem az utóbbi évek altatása alapján. A szakma ajánlása teszi számomra fontossá az elismerést.
A cikk a Népszabadság 2014. november 4-i számában megjelent interjú teljes változata.
