Európa mozgalmas és mégis állóvízszerű, régtől fogva kócos felében járunk. Mi változna? Hiszen itt fényűző városrészek tűntek el egy csapásra, egész népcsoportokat, tartományokat költöztettek el, tömegeket végeztek ki. Temetőkben, templomokban vagy múzeumokban kell kutatnunk utánuk – ha egyáltalán tud róluk még bárki is igazat beszélni.
Talán egy tartománya sincs káeurópának, melyet ilyen mértékben átszabdaltak, átszerkesztettek volna, mint ezt a mára részben Lengyelországhoz, részben Ukrajnához tartozó térséget. Népirtások, lakosságcsere, kitelepítések; elhurcolás, halálmenet, gyilkolászás. Krakkó, Lublin, Lemberg, Zamosc, Przemysl és Tarnów fényűző, reneszánsz városai és palotái. Monarchiás színház és városépítészet.
Királyi paloták, polgárházak, céhek és egyetemek – ez is Galícia. Láttunk itt sűrűn lakott zsidó negyedeket, zsúfolt reneszánsz udvart, kiabáló gangot. Kávéházat, díszes pályaudvart, kolostorokat és legatyásodott földesurakat. Látogatást tehetünk Auschwitz és Belzec megsemmisítő táboraiban, felkavaró tárlatokon követhetjük végig az elhurcoltak életét. A botrányosan precíz náci népirtók munkásságát. Mintha belevágtak volna a földbe, olyan melankolikus ez a táj: aki idetéved, szemtanú lesz, eltüntetett emberek nyomában járkál, akkor is, ha egészen másért indult ide.
Galícia egykor szegényszagú föld volt, de kitűnt erős népi és patrióta kultúrájával. Lakosságának túlnyomó többsége nem is lengyel volt, mint ahogy a XVIII. században terjeszkedő Monarchia kormányzói hitték, hanem jelentős részben rutén és zsidó, valamint román, szlovák, örmény, székely és cigány emberek éltek itt együtt, nagyjából békességben, kiváltságos jogokkal és persze pénztelenül, tele mindenféle hiedelmekkel – a nagyhatalmak kereszttüzében.
A tájhoz tapadó reménytelenség dalokban és a költészetben is megjelent. Még a legutóbbi évtizedben írt lengyel, magyar és osztrák írók is lesajnálóan beszélnek erről a „gyönyörű” vidékről. Stasiuk 1997-ben a lengyel Galíciát az üresség és unalom csodás földjének nevezi, de ilyen pikáns megnyugvással és akarattalansággal írt Bruno Schulz is az ukrán Drohobicsról, Jurij Andruhovics szülőföldjének periféria-Európájáról, vagy Stanislaw Vincenz, a haszid rabbik és cádikok történeteinek gyűjtője beszélgetőtársai életéről.
Martin Pollack, bécsi író némi leegyszerűsítéssel úgy fogalmaz, hogy Galícia már nem is létezik, csak hűlt helye az egykori multikulturális világnak. Galícia az egykori Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnagyobb tartománya volt. Glodi azt jelenti meztelen, csupasz; rongyos. És azt, éhesek. Az egyik következménye volt a másik. A földművesek száma a századfordulón itt éppen annyi volt, mint Dalmáciában. Vagyis majdnem mindenki a földjén dolgozott.
Kelet-Galícia és Nyugat-Galícia látszólag alig különbözhetne egymástól, ha nem két ország területén volna. Leopolis, vagyis Lviv, a Kárpátokban élő magyaroktól hallani még, hogy Lembergbe utaznak –, ez az elrongyolódott ékszerdoboz ma Ukrajnában fekszik. Testvére, egykori társa a harcokban és a borkereskedelemben Krakkó, Nyugat-Galícia fővárosa, ma Lengyelország legdivatosabb városa.
A Monarchia idején e két város szoros kapcsolatban állt. Krakkó méltó társa volt Lemberg, ahova több ezer lengyelt telepítettek az első világháború után, és ahonnan a második világháborúban gyakorlatilag mindenkit deportáltak. Akik életben maradtak, azokat az új német–lengyel határra telepítették a háború után, az Odera mellé, Sziléziába vagy Hátsó-Pomerániába. Lemberg ezért nem pontosan olyan a lengyeleknek, mint a magyaroknak Kolozsvár, még ha a bedekkerek többsége előszeretettel használja is a hasonlatot.
|
Hucul ház menekülőkkel 1939-ből
A szerző felvétele |
A licsakivi temető óriási emlékműve a város halottainak; olyasmi, mint a Házsongárd. De mégis teljesen más. Lengyelek fekszenek benne, és közöttük fekszenek az ukránok. A határ mentén utazót ma is számos meglepetés éri. Méghozzá csupa pozitív élmény: gazdag, ápolt kertek, ízlésesen felújított faházak, díszes gangok, gondozott emlékhelyek. Változatos táj, segítőkész emberek; elhagyott és újraéledt zsinagógák, monumentális II. János Pál-szobrok, a szentté avatás óriásemlékművei.
Faluvégi Mária kisdeddel, gyertya és művirág. Kínai diszkont, modern pláza, a kilátástalanság helyett pedig némi vidámság és remény, a nyugati vendégmunkából megtermelt új gazdagság. Persze ezúttal csak a lengyel Galíciában utazunk, a tartomány keleti fele, az ukrán (rutén) Galícia egészen más képet fest. Valóban rongyos, szegény és reménytelen. Elhagyott udvarok és régi kolhozépületek vasvázai követik egymás, nemigen ápolt műemlékek, vagy a szovjet emlékezet maradványai.
Podóliában például tavaly meglátogattuk a Kamjanec-Pogyilszkij (Kamenyec-Podolszkij) 1941-es augusztusi mészárlás tömegsírját, ahová szabadon járkálnak be a kutyák dolgukat végezni: egy park és játszótér közepén áll, tízemeletes lakótelepi házak között. Én már nem tudok úgy írni, mint a múlt századi utazók, de már úgy sem, mint Stasiuk a rendszerváltás után. Lengyelországban a ködös, hegyi táj is radikálisan megváltozott. Galícia újra létezik, minden nosztalgia nélkül is élő tartomány, és aki látja, libabőrös élményben lehet része.
Sajó Tamás, a Wang folyó versei, a méltán népszerű blog szerkesztője vezetett minket. Ez a történelmileg oly viharos vidék jelenleg inkább egy vadvirágos táj képét adja, de ha közelebbről megvizsgáljuk, drámai pillanatok sora elevenedik fel. Krakkó zsidónegyede ma a holokausztturizmus disneylandköz pontja, nem elég megható. Viszont Lublinban az NN Theater tárlata eredeti módon mutatja be az elhurcoltak életét, fiatalok építenek fel itt interjúk és amatőr fotógyűjtemény segítségével egy új archívumot.
Ugyanígy felkavaró élmény a belzeci tábor (a keleti Auschwitz) emlékműve, Leskó és Bobowa haszid temetői és feliratos síremlékei (oroszlánok, gyertyatartók, díszes női sírkövek a XVI. századból). Lancut szecessziós zsinagógája a teremtés képeivel, és a habsburgosított, barokk város, Przemysl katedrálisai, a San folyó partján pedig a mai is látható Molotov-erődrendszer. Azért itt is van némi félsz és meglepettség. Már szagolni egy esetleges háború rossz levegőjét. Éppen ünnepnapon járjuk be Zamosc és Lancut utcáit.
Tankok és harckocsik vonulnak. Lengyel katonák járják a város melletti falvak utcáit és a külvárosokat is, gyerekek barátkoznak a katonákkal a parádén, bemásznak a lánctalpasok belsejébe. Egyenruhások igyekeznek megszerettetni magukat, vigyorognak, integetnek, a lakosság állami kitüntetéseket vehet át – Nagyboldogasszony ünnepe van. Valóban volt olyan a történelemben, amikor személyesen Mária vezette a lengyel sereget főtábornoki rangban – de ez most inkább ne legyen.
|
A tahitótfalui temető
A szerző felvétele |
Reggeltől késő délutánig miséznek, több ezer hívő áll sorba áldozatért. Égkék, felszalagozott, virágba borult Máriák az út mentén. Nem a kilátástalan szegénységé ez a vidék, hanem a készülődésé és a várakozásé. Stasiuk húsz évvel ezelőtti Galíciáját szőröstül-bőröstül kicserélték, és most úgy tűnik, mindjárt mozgósítják is. Zamoscban Rosa Luxemburg szülőházát is megtaláltuk az árkádok alatt, vastag reneszánsz falat tapogatva.
Előveszem Stanislaw Vincenz: Találkozás haszidokkal című könyvét. Szerettem volna néhány haszid életrajzot végigkövetni, nyugatról keletre, a síkságról Podólia felé, majd föl a Kárpátokba, a mai Ukrajna területén át. Temetői képeket nézegetek, sűrű kőerdő fáit tapogatja a szemem. Emberek görnyedt háta, összehajolt kövek félelemárnyékban. Gondozatlan sírkövek, lián: nemsokára a föld alá bújnak Bobowa és Leskó többszáz éves oroszlánjai és gyertyatartói.
Titokzatos üzenetük egyszerre eleven emlék és figyelmeztetés is az utókornak: ahogy a mohafoltok rárajzolódnak a sírokra, életre kelnek az elhurcoltak elődei, a tanult, haszid emberek. Sehol Európában nem volt ilyen jól előkészített, szervezett népirtás, mint ezen a vidéken. Mint mozaikokat, rakosgatom a képeket: Lesko szefárd zsinagógájához hozzáillesztek egy másikat, Bártfáról. Gólya, nádvessző, rojtok és csomók. Kéz, ujjak, gyertyatartó, tóra, írás, másolás és mormolás.
|
Egy galíciai haszid zsinagógában
T. Wilczynski |
Amikor a fejemben a temetők összeérnek, megint a Duna partján állok. Tahitótfaluban tavaly ősszel, egy szeptemberi napon mentünk ki a gyerekekkel a sírokhoz. Kis fakaput találtunk, rajta drótot, nem kellett különösebben feszegetni. Most összedrótozom az emlékeket: Galícia, Bukovina, a haszidok és a Duna sóderes hordaléka, a barna, iszapos víz és a burjánzó nyárfák…
Sírok, kövek, az összegörnyedő és alámerülő emberi alakok mohazöld, sáros tehetetlensége – játékos, vidám, szelíd oroszlánok (bájos, hiszékeny díszek). E temetők egy eltűnt kor kimért, feszített, komor nyugalmát árasztják – szemben a valóság hektikus játékával. Ezt itt semmi, a nincs és a volt naiv meséje: a senki eltüntetése.
