Egyikük a zsidó szocialista Bund, másikuk a cionista pártok vezetője lehetett. Ők is üzeneteket küldtek, és jelezték, hogy a gettóban a fiatal zsidók felkelésre készülnek. Karski mindenről beszámolt Londonba érkezve a lengyel emigráns vezetésnek, s később sok mindent megírt egy háborús bestsellerben, amely 1944-ben jelent meg Bostonban és az Egy titkos állam története címet kapta. A könyvet 1999-ben adták ki csak lengyelül. Karskiról több könyvet írtak, történelmi tanulmányokat és egy francia regényt is. Ő maga is sokszor írt és beszélt missziójáról, hiszen évtizedeken át tanított a washingtoni Georgetown Egyetemen.
A most magyarul is megjelent kötet szerzője Andrzej Zbikowski a varsói egyetem kelet-európai tanulmányok központjának professzora, aki évtizedek óta dolgozik a Zsidó Történelmi Intézetben. Karski monográfusa, iratainak rendezője, aki hosszú beszélgetéseket folytatott vele. Ő egyúttal a lengyel–zsidó együttélés történésze is, aki könyvet írt arról, miként vett részt a lengyel lakosság egy része a zsidók lemészárlásában. Amikor Budapesten járt, interjút adott nekem.
Kiemelte: Karski volt az egyik legelső nem zsidó lengyel, aki még a háború alatt felismerte, hogy a népirtásban
a nem zsidó társadalmak közönye, sokszor részvétele milyen nagymértékben segítette a gyilkosokat.
A lengyel földalatti állam hatóságai és hadserege a zsidókat nem lengyel polgárokként, hanem idegen kisebbségként kezelték. Karski 1940-es első missziója alatt írta első jelentését a zsidók helyzetéről az akkor a franciaországi Angersben lévő emigráns kormány egyik miniszterének Stanislaw Kotnak a felszólítására.
A miniszter kötelezte őt, hogy a kész jelentésből törölje azon részleteket, miszerint sok lengyel haszonélvezője a zsidóellenes náci rendszernek. Sőt, hogy a németek a zsidó javak kisajátításával akarják megvásárolni a lengyeleket. Ennek a szemléletnek lett a későbbi következménye, hogy a honi hadsereg vezetői nem vagy csak kevés fegyvert adtak a gettó felkelőinek. Zbikowski kutatásai, számításai szerint a háború éveiben szinte szám szerint ugyanannyi zsidót bujtattak, mentettek meg lengyelek, mint ahányan lengyelek feljelentései miatt, és tettleges közreműködésével pusztultak el.
A Világ Igazai között hatezer lengyel szerepel, s körülbelül ugyanennyien voltak, akiket a háború után elítéltek zsidók meggyilkolásáért, bujkálók kiszolgáltatásáért. A professzor emlékeztet rá, hogy a lengyelországi zsidóknak csak töredéke olvadt be kulturálisan, nyelvileg a lengyelségbe. Gyakorlatilag nem voltak vegyes házasságok, legfeljebb egy százalék. A háború előtti hárommillió lengyelországi zsidónak csupán öt-tíz százaléka nevezhető asszimiláltnak.
A túlnyomó többség anyanyelve a jiddis volt, és az amúgy is zárt kultúrára erős hatással volt a vallásosság, a haszidizmus. Mindez nemcsak az ellenségességhez, idegenkedéshez járult hozzá, hanem ahhoz is, hogy a zsidóknak nagyon nehéz volt elbújniuk, beolvadni a lengyel közegbe. A lengyelek könnyen felismerték külsejük, kiejtésük, viselkedésük, szokásaik alapján a zsidót.
A németek a megszállás kezdetétől olyan jogfosztó és rabló intézkedéseket vezettek be, ami érdekeltté tehette a lengyeleket a zsidók elleni fellépésben. A kulturális távolság is arra vezetett, hogy a zsidók nem próbáltak meg elbújni az „árja oldalon”, illetve csak a tömeggyilkosságok beindulása után próbálkoztak ezzel többen, de ekkor is nagyon sokakat a gettóban tartott, hogy a lengyelek között voltak, akik fejpénzért, vagy a zsidó javakból való részesedésért feljelentették a bujkálókat a németeknél. A nácikat szolgáló lengyel rendőrség is vadászott rájuk.
Zbikowski szerint azonban tévedés a lengyel társadalom egészét aktív antiszemitának minősíteni. A háború előtti baloldal, a liberálisok, Pilsudski marsall követői nem tartoztak ide, noha egyfajta passzív elutasítás ebben a körben is lehetséges volt. Léteztek antiszemita, nacionalista pártok, ezeket a választók egyharmada támogathatta. A lengyel állam – húzza alá Zbikowski – a háború előtt soha nem hozott jogfosztó törvényeket. (A magyarral ellentétben.)
Karski Lódzban nevelkedett és a gimnáziumban több zsidó barátja volt, akikre idős korában is jó szívvel emlékezett, és volt, akivel kapcsolatot is tartott. Anyja mélyen vallásos volt, és fiatal korában nagyon erősen hatott rá Józef Pilsudskinak a kultusza. Idősebb fivére, Marian Kozielewski Varsó rendőrfőnöke volt, aki fiatalon csatlakozott a szocialistáktól indult Pilsudskihoz. Az első lengyel államfő pedig elutasította az antiszemitizmust, ami Karskitól is távol állt.
A háború után Pola Nirenska lengyel-zsidó táncos, koreográfus lett a felesége. Zbikowski emlékeztet rá, hogy a lengyel nacionalista emigráció milyen dühödten támadta Karski professzort, aki együttműködött az amerikai kormányzattal és a CIA-val is. A Karski-monográfia jelentős részét foglalja el a lengyel földalatti állam leírása. Karski küldetésének a lényege ugyanis az volt, hogy erről beszámoljon. A zsidó témát ő vonta bele a missziójába.
Karskit azért küldte a földalatti állam először Franciaországba, majd Londonba, hogy a fiatal külügyi tisztviselő a maga pazar memóriájával minél részletesebben beszámoljon a tevékenységükről. A „zsidó problematika” legfeljebb a sokadik helyen szerepelt. A háború után felismerték, hogy neki jelentős szerepe volt abban, hogy az emigráns lengyel kormány a szövetséges kormányokhoz fordult a zsidók ügyében.
Karski megnyerő személyiség és elbeszélő lehetett. Nem véletlenül intézték el, hogy találkozhasson Roosevelttel. A zsidóirtás tényeiről azonban a szövetségesek vezetői nem nagyon akartak hallani. Még az amerikai zsidó személyiségek sem! Karski találkozott Felix Frankfurterrel, a legfelsőbb bíróság tagjával. Másfél órán át beszélt azokról a szörnyűségekről, amelyeket tapasztalt. Frankfurter erre azt mondta: nem tartja hazugnak, de
képtelen elhinni, amit hallott.
És ez feltehetően érvényes a legtöbb személyiségre, akikkel Karski találkozott.
A nyugati vezetők nemcsak a zsidók millióinak legyilkolásáról nem akartak tudni, de a lengyel területen zajló szovjet tevékenység tudomásulvételét is elutasították. A zsidó tragédiát – állították –, azért nem akarták nyilvánossá tenni, mert feltételezték, hogy ez olyan benyomást kelt, mintha a háború a zsidók védelmében folyna. Nem állt érdekükben ilyen látszatot kelteni, mert abban sem lehettek biztosak, hogy a saját társadalmaikban ez nem ütne vissza. A szovjetekkel pedig nem akartak konfliktusokat, és a lengyel területi integritás védelméről már jóval Teherán és Jalta előtt lemondtak.
A könyvben szó van arról, hogy a varsói gettóban Karskit a zsidó vezetők annak a kérésnek a közvetítésével bízzák meg, hogy a londoni kormány lépjen kapcsolatba a Vatikánnal annak érdekében, hogy a pápa állítsa le a népirtást. Megkérdeztem Andrzej Zbikowskit, történt-e valami e kérés nyomán? Azt a választ kaptam, hogy Karski bizonyosan átadta a kérést, és Wladyslaw Raczkiewicz elnök üzent is a pápának, és az emigráns kormány nagykövete is tolmácsolta a száműzött lengyel kormány kéréseit.
A pápa alapos információt kapott a lengyel püspököktől is. (Csak a kielcei püspök küldött élesen antiszemita levelet a pápának.) Ám tudjuk, hogy XII. Piusz a nyilvános tiltakozástól (máig vitatott okokból) elállt. A varsói gettóban a zsidók azt képzelték, hogy Hitler abbahagyja a népirtást, ha a pápa kiátkozással fenyegeti meg. Tévedtek.
Andrzej Zbikowski: A hírnök. Karski, a Világ Igaza. Fordító: Pálfalvi Lajos Kiadó: Kossuth Könyvkiadó Ára: 3990 forint (478 oldal)
