Morrison leírja, hogy „amikor a 63 éves Maestro részletesebben szól a programról, csendes, ironikus beszédmodora szinte komikus ellentétben áll radikális gondolataival, ötleteivel, melyek olyan lázítóak, mint Guy Fawkes puskaporos összeesküvése". Fischer értékelése szerint például Brahms „zöld" volt, amennyiben „bizonyos fokig egy kulturális ellenállási mozgalom élére állt".
Az interjú akkor kap igazán lángra, amikor tágabb mezőkre téved, eltávolodva a koncertprogramtól. Richard Morrison megemlíti, hogy Fischer Iván „soha nem riadt vissza politikai állásfoglalásoktól".
Nemrégiben mutatták be Budapesten is A vörös tehén című operáját, amit „sokan úgy értelmeztek, mint a jelenlegi Magyarországon fokozódóan érzékelhető antiszemita nacionalizmus elleni fellépést". Magát a művet Fischer nem tekinti állásfoglalásnak, de elismerte, hogy „aggasztják a közelmúlt politikai fejleményei, és visszalépésnek tekinti őket".
A kilencvenes években lelkesedése után – amikor abban bízott, hogy egy a Nyugat jó és rossz tapasztalataiból egyaránt tanuló modern Magyarország alakul ki – sokakkal együtt számos téren érez kiábrándulást. Reményei szerint azonban Magyarország gyorsan rá fog jönni, hogy a „nacionalisták zsákutcába viszik".
Az interjú utolsó harmadában a BFZ és a világ más zenekarainak jövőjéről esik szó. Fischer Iván kertelés nélkül kijelenti: „a szimfonikus zenekaroknak jelenlegi formájukban legfeljebb még néhány évtizedes jövőjük van". Attól tart, hogy pénzügyi sérülékenységük miatt az amerikai stílusú mecénások és az európai politikusok jóindulata nem lesz elégséges ahhoz, hogy „táplálják ezeket a hatalmas bestiákat, melyek lényegében semmit nem változtak az elmúlt évszázadban".
A dirigens „rugalmasabb zenei családban" gondolkozik, mely könnyedén alkalmazkodik a különféle zeneszerzők és az eltérő hallgatóság igényeihez. Ezt a megközelítést a fesztiválzenekar már át is vitte a gyakorlatba. A muzsikusok a főáramvonalon kívül sokfajta tevékenységet folytatnak. Az a tény, hogy a még 1983-ban verbuvált kitűnő fiatal művészek közül sokan most is tagjai a zenekarnak, „a nyíltságnak, állandó megújulásnak és kalandvágynak köszönhető".
Fischer Iván, aki állandó vendége a világ vezető zenekarainak, nem gondol arra, hogy más együttes mellett kötelezze el magát. Hiszen „éppen azért alapította meg a BFZ-t, hogy saját ötleteit megvalósíthassa". Soha nem vállalna munkát egy „merev és reformellenes" zenekarnál.
Morrison provokatív kérdésére, hogy magát a „kirobbanó temperamentumú diktatórikus nagy magyar dirigensek", Széll György, Doráti Antal és Sir Georg Solti sorába tartozónak tekinti- e, Fischer nemmel válaszolt, de csodálattal adózott emlékük előtt. Meggyőződése szerint a II. világháború után a zenekarok demokratikusabbá váltak, megerősödtek a szakszervezeteik, és olyan karmesterek bontakoztak ki, akik „nem okoznak bajt". A „dirigensek választott politikusokra emlékeztetnek", így Toscaninit bizony kevés helyre hívnák meg manapság.
