„Miért nem tudsz hátat fordítani? Mi az, ami ennyire nem hagy téged békén?" A citátum
nem egy csúnya szakítás utáni terápia kötelező eleme,
ami abból is látszik, hogy a kérdezett nem bőrpamlagon hever, és a kérdező sem a Mácsai Pál. A könyvfesztiválon vagyunk, a Hess András teremben, egészen pontosan, ami nem sokkal nagyobb, ellenben lényegesen érdekesebbnek tűnik fel most, mint egy orvosi rendelő.
Reményi József Tamás irodalomtörténész az idei Artisjus Irodalmi Díjjal kitüntetett szerzőkkel beszélget, péntek délután van. És aki nem tud hátat fordítani: Kukorelly Endre, aki Mind, átjavított, újabb, régiek című, a Librinél megjelent gyűjteményes verseskötetéért az idén megkapta az Artisjus Irodalmi Nagydíjat. Kiderül: Kukorellynek általában nem nagyon tetszenek a régi írásai, amikor néhány év elteltével újraolvassa őket.
Úgy az egytizedükkel van megelégedve, a többiben látja a hibát,
akkor pedig miért ne nyúlna a korábbi szövegek mélyére? „Szabad. Élek. Miért ne?" Ez persze nem jelenti, hogy az átdolgozott versek okvetlenül jobbak lennének a beavatkozás után, mindenesetre késztetést érez, hogy ha már egyszer meglátja bennük a hibát, ne hagyja úgy őket. „Mindig azt mondom magamnak: ez lesz az utolsó" – mármint javítás, aztán persze sokszor előfordul, hogy később mégis hozzányúl a szövegekhez, alakítja őket – mint például a Reményi által idézett Az mondja, aki él című kötet esetében, amelyből a mostani gyűjteményes kiadás esetében módszeresen kigyomlálta a kicsinyítő képzőket – "de most már talán tényleg ez lesz" az utolsó beavatkozás.
A moderátor megjegyzi, Kukorelly az ilyetén folyamatos változtatásokkal
rengeteg munícióval kedveskedik a jövendő doktoranduszoknak,
akik esetleg az ő életművével foglalkoznának, vagy egy összkiadást készítenének elő, amire a költő a „Könyörgöm, ne legyen ilyen! Ne legyen kritikai kiadás!" sorral felelt. Derültség a közönség soraiban. Az ember inkább „aludjon, focizzon, csajozzon" ahelyett, hogy ilyen filológiai munkát végez, mint amilyen például a már említett, a kicsinyítő képzők eltűnését felderítő vizsgálat, mondja, és kiderül, a folyamatos javítás oka leginkább abban keresendő, hogy egy-egy korábbi szöveget olvasva a költő olykor szégyelli magát. „Az a legrosszabb: az ember előveszi a régit, és ég, mint a rongy. Nem szeretek égni."
Szilágyi Márton esetében A költő mint társadalmi jelenség című, a Ráció kiadónál megjelent kötetet díjazta a kuratórium. Az irodalomtörténész ebben a munkájában Csokonai Vitéz Mihály pályáját elemzi, vagyis hát. „Szilágyi Márton nem irodalmi elemzéseket nyújt, hanem az irodalom társadalomtörténeti megközelítését preferálja – s ezzel nagyon széles távlatokat nyit meg: könyvéből Csokonai példáján keresztül azt is szemlélhetjük, arra nézvést is tanulságokat meríthetünk, hogyan is működik általában, a társadalom keretei, kínálatai és szorításai között maga az irodalom" – fogalmazott a díjátadón Margócsy István. vagyis nem a műelemzések játsszák a főszerepet Szilágyi könyvében, hanem azok az életesemények, történések, amelyek meghatározták a költői életművet. Reményi azt mondja, a kilencvenes évek mintha száműzték volna az addig hagyományosnak tekintett műfajokat, a bio- és monográfiákat az irodalomtörténet-írásból, az utóbbi esztendőkben viszont visszatérni látszanak ezek a zsánerek, illetve egybeolvadnak a szövegelemzések és a szerzői életpályák bemutatását célzó munkák – ennek a folyamatnak az egyik legkiválóbb példája a most díjazott mű. Szilágyi is érzi a változást.
Ő maga egyébként a kilencvenes évek elején még főleg kritikusként működött, csakhogy e praxis közben egy idő után ugyancsak feladatának érezte, hogy ne kizárólag a művekkel, hanem nagyobb lélegzetű pályaképek elkészítésével is foglalkozzék. Csokonai-könyve körülbelül tíz évig készült. Ezalatt számos meglepetés érte a költővel kapcsolatban. Reményi kérdésére kettőt említ most. Több Csokonai-kutatóval ellentétben számára
nem az volt a kérdés, hogy Csokonai és Vajda Júlia, vagyis Lilla hogyan és mennyire voltak szerelmesek, hanem hogy miért nem sikerült a költőnek Komáromba beházasodni – innen pedig már házassági stratégiáról van szó.
A másik meglepetés akkor érte, amikor kiderült, Csokonai legendás szegénysége részben valóban csak legenda. De a korabeli könyvterjesztés körülményeiről is olvashatunk Szilágyi Márton most díjazott könyvében – és akkor most az olvasó, aki sokallja egy-egy verskötet árát, most megnyugodhat, hogy spúrsága nem történelmi előzmény nélküli. Már Csokonai Vitéz Mihály idejében is így volt ez.
Nincs harmadik híd – ez a címe Károlyi Csaba kritikagyűjteményének, amely a Kalligramnál jelent meg, s amelyet ugyancsak díjazásra érdemesnek ítélt az Artisjus. Reményi József Tamás szerint a döntésben szerepe lehetett annak, hogy a ítészek észrevették azt a finom figyelmet, ami az egyébként szervezői feladatokat is ellátó Károlyit jellemzi már évtizedek óta, ha kortársi életművek nyomon követéséről van szó. Hiszen e módszeres, napi, heti munka nélkül nincsen irodalomtörténet. Ráadásul az Élet és Irodalom (magyar viszonylatban a hetilapok esetében mindenképpen a legterjedelmesebb és leginkább naprakész) kritikai rovatának vezetője nem fél szembemenni megkérdőjelezhetetlennek tűnő véleményekkel sem. „Azt szoktam megírni, amit gondolok, nem érdekel, mi lesz utána."
Ennek igazolására a moderátor a ma is óriási kultusz középpontjában álló Petri György jó néhány művének mai érvényességét megkérdőjelező Károlyi-álláspontot hozta fel. A politikai költemények egy része, illetve az Örökhétfő című kötet bizonyos egységei például már nem, vagy legföljebb lábjegyzetelve működnek Károlyi szerint – ezzel a megállapítással
a Petri-rajongókat természetesen vérig sértette.
Ez azonban még inkább megerősítette Károlyit abban, hogy "tényleg kultusz van" – kérdés, hogy ha ez elhal, mi lesz a versek értékével. A kritikus azt mondja, kifulladóban van az a szubkultúra, ami folyamatosan éltette Petri költészetét, rétegek tűnnek el így. Ez azonban nem azt jelenti, hogy elvitatná ennek a poétikának a jelentőségét. „Nem gondolom, hogy nem nagy költő – ennyire hülye nem vagyok" – fogalmazott Károlyi Csaba.
Reményi szerint a költői rövidpróza és az echte líra közötti határmezsgyén álló életművet maga mögött tudó Szijj Ferenc az Agyag és kátrány című, a Magvető gondozásában megjelent verseskötetéért kapta az Artisjus-díjat. S mintha a kötet alcíme, a "fényleírás" is ezt a határhelyzetet világítaná meg, illetve hidalná át. Szijj szerint is afféle műfaji megjelölés az alcím, arra utal, hogy "hová irányul a figyelem" ezekben a versekben, illetve hogy
a közvetlen környezetünk látható és nehezen észrevehető vagy láthatatlan elemei között miféle viszony áll fenn,
hogyan hatnak egymásra ezek a körülmények, hogyan tud mélyebbre mutatni a felszín. "Mit kap a költő a fotóstól?" – kérdezi Reményi Szijj Ferencet, arra utalva, hogy a szerző régóta fényképez, több kötetének, így például a most díjazott Agyag és kátránynak a borítója is egy saját kép alapján készült. "Mindig van mit javítani", mondja Szijj, és nemcsak azért, mert "dilettáns ez a fotós", hanem mert sokszor adódhat külső, például a fényviszonyokban keresendő probléma fényképezéskor. "A javítás lehetősége a fontos", így a költő, utalva a nagydíjas Kukorelly mondataira, igaz: Szijj maga csak nagyon ritkán nyúl hozzá a régi verseihez.
|
„A javítás lehetősége a fontos”
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
És nemcsak utalásszinten kerül fókuszba újra Kukorelly: ahogy Reményi József Tamás fogalmaz, zászlóbontással ér véget az igazoltan távol lévő Háy János kivételével teljesnek mondható idei Artisjus-díjasok beszélgetése a Könyvfesztiválon. "Van az a mondás, hogy a díjakat nem kapják, hanem adják. A mostani állami díjak, a Kossuth-díj és a József Attila-díj esetében azt látom: a díjakat nem adják, hanem maguknak adják. A helyzet súlyos" – fogalmaz a költő. Ennek ellensúlyozására fölveti, érdemes volna föltámasztani a Baumgarten-díjat.
„Engedjük el az állami díjakat! Igazából el kellene engednünk azt a helyzetet is, hogy különösebben függjünk a nagy szponzoroktól, mert adott esetben azok is bedobhatják a törölközőt. Kellene egy mozgalom, vissza kellene valahogy foglalnia a társadalomnak a Baumgarten-díjat"
– fogalmaz Kukorelly. Ennek első lehetséges lépéseit a költő a nemrég – ugyancsak őáltala – elindított, hajléktalan embereket lakáshoz segítő, Nyugodt szív elnevezésű kezdeményezés mintájára szintén a Facebook kínálta lehetőségek kihasználásában látja. Úgyhogy lehet, hogy mire ezt olvassák, már létre is hozta az ezt célzó oldalt a közösségi oldalon. Mindenesetre: társadalmiasításra fel.
