|
A fellobogózott Szabadság-szobor gyerekekkel s nyulakkal, 1984. április 4-én
Boros Jenő |
Erről legfeljebb közvetett statisztikai adatok vannak. Egy Charles Gati által hivatkozott amerikai kutatás szerint Magyarországon 1945–47 között a választók több mint nyolcvan százaléka a kommunisták ellen szavazott, ugyanakkor a lakosság fele kívánatosnak tartotta a radikális szakítást a korábbi rendszerrel. Tény, hogy a Szovjetunió egy-két év leforgása alatt a saját rendszerét kényszerítette rá az általa megszállt területekre, és ennek már az első pillanatoktól megvoltak az előjelei. Az általuk megszállt területeken az euroatlanti szövetségesek is „kikényszerítették” a maguk rendszerét. Ezzel azonban a nyugati demokráciák hívei mind érzelmileg, mind politikailag egyetértettek.
A kommunisták viszont egyetértettek a „népi demokrácia” bevezetésével a Szovjetunió által megszállt országokban. A továbbiakban a kommunistákkal se foglalkozom. Azok nevében beszélek, akik szerint 1945-ben Magyarországon nem fel-, hanem csak megszabadulás történt. A nyugati demokráciák hívei a nyugati szövetségesek által megszállt országokban nemcsak felszabadulást éreztek, hanem politikailag is annak tartották, ami történt. Ahol viszont a Szovjetunió szállta meg az országot, ott a nyugati demokráciák hívei érezhettek ugyan egy pillanatra felszabadulást, de a többségük, azok, akiknek nem voltak illúziói a szovjetekkel és a kommunistákkal kapcsolatban, politikailag csak megszabadulásnak tekintették a történteket, és annak tartják ma is.
Emiatt, ugye, még nem a fasiszták titkos támogatói? Akik ma a nyugati demokráciák normáit tekintik érvényesnek, aligha gondolhatják, hogy az ő véleményük kevésbé jogosult, mint azoké, akik szerint 1945 egészében felszabadulás volt. Nem lehet szembeállítani se a fel-, se a megszabadulást a megszállással, mert a katonai megszállás mindenütt szükségszerű volt. Másrészt viszont alapvetően ellentétes politikai alapállást jelent, ha valaki politikailag fel- vagy csak megszabadulásnak tekinti 1945-öt. Az utóbbiak ettől még egy jottányival sem kevésbé demokraták!
A „megszabadulás” fogalma tartalmazza a legfontosabb tényt. Hogy sikerült megszabadulni (akkor) a fasizmustól. Csak az nincs ezzel a szóval elismerve, hogy – függetlenül ki-ki érzéseitől – politikai szabadság keletkezett. Akkor meg miért a „felszabadulás” legyen a politikai közbeszédben a demokraták között az inkább legitimnek tekintett hívószó?! Különösen ma, hetven évvel a pártállam szörnyű tapasztalatai után! Ma már tényleg tudható, hogy hiába minden remény, a szovjetek kezdetben csak a látszat kedvéért mérsékelték magukat. Magyarország még fel, illetve meg sem szabadult, amikor 1945. február 13-án a kommunisták már büntetlenül megtehették, hogy letartóztassák a pártvezér Rákosi egyik legfőbb riválisát.
A megalakult demokratikus kormánynak tűrnie kellett, hogy a belügyminisztérium szovjet parancsra kommunista irányítás alá kerüljön és ellenőrizhetetlenné váljék. Sorolhatnánk további példákat is. A nyugati megszállási övezetekben legalább annyi fasiszta volt, mint Magyarországon, de ott nem írták elő a szövetségesek, hogy a belügyminisztériumot milyen pártállásúak vezessék. És mégsem kaptak erőre a fasiszták…
|
Európa napja – nyílt nap az Európai Parlamentben
Európai Parlament |
Radnóti Miklós özvegyét akkor írott naplója tanúsága szerint többször is megerőszakolták orosz katonák, mégis felszabadulásnak tudta tartani 1945-öt. Még ettől is lehetett volna az. Mint ahogy Nyugaton az volt, pedig megerőszakolás megszálló katonák részéről ott is előfordult. Csak attól nem volt nálunk az, hogy a szovjet megszállásból szovjet rendszer lett.
Nincs jobb dolgunk, mint hogy a szabadulás igekötőivel foglalkozzunk? – kérdezhetik sokan. Nekik mondom: Nálunk ma nem a baloldal áll szemben a jobboldallal, nem a liberálisok a konzervatívokkal, hanem a demokrácia hívei a demokrácia sunyi, rejtekező ellenségeivel és velejéig hazug rendszerével. Ennek ellenére nincs nyoma bal-, illetve jobboldali, liberális, illetve konzervatív politikai összefogásnak a rendszer megdöntése érdekében. Éppen az 1945 után keletkezett szakadék lassú, nehéz, sok párbeszédet igénylő betemetése hiányzik ehhez. Ezért aztán mégiscsak fontos lenne, hogy egy ilyen alapvető, jelképes dologban több megértés legyen köztünk a szavak használata terén.
Egyértelmű, hogy a fasizmus az embertelenség legszörnyűbb rendszere. Lényege a felvilágosodás tagadása, a barbárság ethosza. A szovjetrendszer is embertelen következményekkel járt, de a felvilágosodásból nőtt ki, noha teljesen pervertálódott. Kétségtelen, hogy ennek az eszmetörténeti eredetnek az alapján tekintette 1945-öt felszabadulásnak Bibó István s vele nagyon sok demokrata is. De a „megszabadulás” fogalma ezt az alapvető tényt egyáltalán nem kérdőjelezi meg. Az az eszmetörténeti különbség azonban, amely a bolsevizmust elválasztja a fasizmustól, csak akkor lehet fontosabb mindennél, amikor választani kell, hogy melyikkel szövetkezünk a másik ellen. Demokratának nyilvánvaló, hogy egykoron a Szovjetunióval kellett. Ez a döntés azonban nem örvendetes volt, hanem kényszerű. Nem volt alternatíva. Abban természetesen súlyos a felelőssége a fasizmusnak ellenállni képtelen korabeli magyar politikai osztálynak is, hogy Magyarországot a Szovjetunió ellenséges országként szállta meg.
De a nem ellenséges Csehszlovákiában és Lengyelországban sem valósulhatott meg a demokrácia, aminek végzetes fejlődési lemaradás lett a következménye. A pártállam idején a felszabadulás szó használatát írták elő. Mert annyira sem szabadultunk föl, hogy szabadon megválaszthassuk, minek nevezzük 1945-öt. A felszabadulás szó egyoldalúan csak arra utal, hogy a fasizmus embertelenebb, mint a kommunisták megvalósult rendszerei. De elrejti azt, hogy mi történt igazából politikailag a Szovjetunió által megszállt területeken. A mai rejtekező diktatúra képviselői minden eszközzel igyekeznek kicsinyíteni azt a felelősséget, amely az 1945 előtti magyar politikai osztályt terheli.
Ezért lehet, hogy a „felszabaduláshoz” ragaszkodók demokrata része ma ezzel a szóval akarja kifejezni, hogy szemben áll a Horthy-korszakot rehabilitálni próbáló orbáni rendszer történelemhamisításával, melynek szintén része, csak éppen egészen más alapokon, a „felszabadulás” szó elvetése. Ezért ezek a demokraták is gondolhatják, hogy 1945. május 8-át, a fasizmus globális legyőzésének örömteli napját minden további nélkül lehet felszabadulásként ünnepelni. De minden további nélkül mégsem lehet a kommunista értelemben vett „felszabadulással” való egybeesés miatt. A „megszabadulás” szó kelet-európai használatra e győzelem globális jelentőségét nem cáfolja.
Annak a végzetes tapasztalatnak a fényében, amelyet a pártállami rendszerek jelentettek, nagyon is indokolt teljesen nyílttá tenni, hogy csak a fasizmus ellen lehet a demokrácia kevésbé halálos, de csak náluk kevésbé halálos ellenségeivel is szövetkezni. Ennek tisztázása nélkül ma már nem lehetséges szövetség jobb- és baloldali, liberális és konzervatív demokraták között, hanem marad a történelmileg örökölt totális bizalmatlanság. A „megszabadulás” szó ennek a bizalmatlanságnak a felszámolását szolgálja, a „felszabadulással” pedig minden marad a régiben.
Nem csak kenyéren él az ember. Szóból is ért.
