A szövetségesek győzelme nemcsak megadta a kegyelemdöfést a nemzetiszocializmusnak, hanem lehetőséget is nyújtott Európának – legalábbis a kontinens nyugati felének –, hogy túllépjen a kicsinyes nemzetállami és nagyhatalmi önzésen, gyűlölködésen. A győzelem Németország számára is esélyt adott az újrakezdéshez, amellyel végső soron a kettéosztott ország nyugati fele képes volt élni. A szovjet megszállás alá került keletnémet területeken azonban a régimódi hazafias szellem megmerevedett – persze olyan formában, hogy az ne sértse a Szovjetuniót.
Az 1949-ben megalakult Német Demokratikus Köztársaság vezetői azt hangsúlyozták, hogy ők képviselik és viszik tovább a német történelem patrióta és humanista örökségét. Leginkább Luther Márton, Münzer Tamás és az 1813-as Napóleon-ellenes népi felkelés hagyományára hivatkoztak, ám a német patriotizmus és a szovjet típusú szocializmus összeházasításán alapuló kísérlet 1989-ben megbukott. Herfried Münkler német politikatudós 2012-ben magyarul is megjelent könyvében (A németek és mítoszaik, 2012, Európa Könyvkiadó) azokat a politikai és kultúrtörténeti mítoszokat vizsgálta, amelyek hozzájárultak a németség önképének kialakulásához.
Megdöbbentő, hogy a második világháborús győztesek készpénznek vették azokat a mítoszokat, amelyeket a XVIII. század végétől a német értelmiség alakított ki, és amelyeket a német társadalom – miután megismerkedett ezekkel a mítoszokkal – maga is vallott. Holott a nemzeti érzéshez fűződő politikai mítoszokat mindig egy szellemi kisebbség alkotja meg, és azok lassan terjednek szét – az iskolarendszer, a tömegsajtó, az irodalom révén – a társadalomban. A Németországot megszálló szövetségesek elhitték a szellemi felsőbbrendűségről német értelmiségiek sora – August Wilhelm von Schlegel, Heinrich von Treitschke és mások – által vallott nézeteket, amelyeket a XIX. században a német polgárság, a Bildungsbürgertum is sulykolt.
Ilyen félreértések vezettek az álságos kérdésfeltevéshez, hogy a „költők és filozófusok népe” miként dőlhetett be a hitleri mákonynak. Ez persze értelmetlen kérdés, hiszen egyetlen nép sem költők és filozófusok népe. A XIX. század végén a kelet-poroszországi, a sváb vagy akár a bajor alpesi parasztok aligha tudták, hogy ők kulturálisan felsőbbrendűek másoknál. Honnan is lett volna ehhez mércéjük? Ők az őseiktől örökölt népi, paraszti kultúrában éltek, saját régiójuk nyelvjárását beszélték, és nem a polgárság és értelmiség magas kultúrájának termékeivel keltek és feküdtek; nem is volt idejük a „szellemi felsőbbrendűség” értelmiségi és polgári mítoszának ápolására.
