Persze a Fal igazából mindig is Roger Waters bulija volt, amelyhez a zenekar csak asszisztált (a maga zseniális módján): gyermekkori traumáit írta bele, az apja korai elvesztését, aki elesett a második világháborúban, és azt a szorongást, ami már a Pink Floyd turnéin megjelent. Annyira frusztrálta a közönség, hogy egy falat képzelt a színpad és a hallgatóság közé.
S bár hiába tartották a Falat a zenekar legjobb albumának, a turné során maga az album is falat emelt a tagok közé: Waters ekkor kezdett elkülönülni, saját autóval érkezett a koncertekre, külön szállodában lakott, és fizetett zenészként lépett fel. A ’83-as Final Cut után két évvel pedig végképp kivált a Floydból, elkezdve szólókarrierjét.
Az album kapcsán ’82-ben Alan Parker forgatott filmet, melyben a hősiesnek egyáltalán nem nevezhető rocksztárt, Mr. Pinket Bob Geldof alakította, bár ő egyáltalán nem szerette a Floydot. Az eredeti elképzelés szerint maga Waters játszotta volna a „főszerepet”, de ettől néhány felvétel után végül elálltak. A legfrissebb verzióban már Waters magát alakítva járja végig családi traumáinak helyszínét.
|
Roger Waters elmúlt hetvenéves
Jason Kempin |
Felkeresi nagyapja sírját (őt az apja vesztette el gyerekkorában az első világháborúban) a Somme folyó mellett, majd édesapjáét az anziói tengerpartnál. Az ő visszaemlékezései köré épül a koncert, melynek leglátványosabb felvételeit a legutóbbi, 2010 és 2013 között zajlott turné állomásain rögzítették. (Ez egyébként Budapestet is érintette, de nem nagyon fedeztünk fel innen átemelt jelenetet.)
A mai nézőt nem csupán a pazarul megszólaló zene (4K/Dolby Atmos technika) ejti rabul, hanem az a tény is, hogy a régi, ’82-es filmhez készült animációs betétek (Gerald Scarfe munkája) mennyire elevenek még harminc év távlatából is. Waters pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy kidomborítsa a mű univerzális üzenetét: ma már éppúgy szól a vietnami vagy az iraki háborúról, mint a terrorizmus elleni harc ártatlan áldozatairól, a képtelen és végtelen erőszakról, a totalitárius törekvésekről. Az újabb és újabb téglákról a folyton épülő és ledőlő falból.
„Remélem, ezek a vetítések világszerte jó lehetőséget teremtenek arra, hogy emlékezzünk nemcsak az elvesztett szeretteinkre, de az összes többi elesett srácra is. Hamu vagy gyémánt, ellenség vagy barát, mindannyian egyenlőek leszünk a végén” – nyilatkozta a ma esti világpremier kapcsán Roger Waters. És az is biztos, hogy ennek kapcsán már nem szegezheti neki azt a nyegle kérdést Steven Spielberg, amit Alan Parker rendezőnek a korábbi film cannes-i bemutatója után: Mégis mi a nyavalyáról szólt ez az egész?!
A mostani koncertfilm kiválóan egyesíti Parker mozijának és a lemez korábbi turnéinak kultuszát. Megőrzi és klasszicizálja a felfújt figurákat (a Tanár, az Anya vagy a Disznó), a tégláról téglára felépülő falat, az emlékezetes jelenetet, amikor a Comfortably Numb című dalt Waters a fal előtt, míg David Gilmour (vagy az őt helyettesítő Robbie Wyckoff ) a fal tetején adja elő. Így nem csupán a zene, de annak előadása is a rockkánon részévé vált. S bár számos emlékezetes előadása volt a Falnak, a rocktörténet legnagyobb szabású koncertje is ehhez kapcsolódik.
ROGER WATERS A FAL 135 perc, rendező: Sean Evans, Roger Waters
