Nem lehetett beszélni arról, hogy totalitárius diktatúrák totális háborújából alakult ki az az erőszakspirál, ami a világháború keleti oldalán (még) sokkal iszonyatosabban pörgött, mint a nyugatin. Hogy a szovjet polgárok milyen jelentős része kollaborált, hogy a megszálló erők legnagyobb részét ők alkották, hogy a szovjet partizánok igen gyenge hatékonysággal tevékenykedtek és sokkal kevesebbet ártottak az ellenségnek, mint a partizánvadászat és a megtorlás a szovjet népnek és a Vörös Hadseregnek.
|
Elfogott partizánok
id. konok Tamás / FORTEPAN |
Megkülönböztetni fogalmakat és fokozatokat az iszonyaton belül: ez igazi, felnőtt emberekhez méltó érzelmi, értelmi és morális megpróbáltatás. Például mi sérti, mi nem a hadijogot? Átálló partizánok rutinszerű legyilkolása nem. Minden fél ezt tette, mert irreguláris fegyveresnek nincs joga a fogságba esésre. Áldozatonként tíz túsz legyilkolása sem jogsértő. Az még arányos. Csak az egy a százhoz aránytalan. Így ítélték ezt meg a nürnbergi perekben is. A magyar megszálló csapatok falvakat égettek föl, fosztogattak, tömeggyilkoltak, kínoztak, erőszakoltak, statisztáltak a zsidó irtásához. De sem rájuk, de még a német hadseregre sem igaz, hogy céljuk lett volna a szovjet nép kiirtása.
A Zsdanov vezette bizottság, a RÁB iratanyaga fontos is, hiteltelen is. Az életszagú esetleírások szintjén fontos, az összesítések és következtetések szintjén komolytalan. A rehabilitált Jány Gusztáv altábornagy valóban ártatlan volt abban, ami miatt a népbíróság halálra ítélte. De tömeggyilkos volt, szörnyű bűnöket követett el, amelyekkel viszont a népbíróság nem is foglalkozott.
|
Magyar tisztek a keleti fronton
Fortepan |
A náciság és a kegyetlenség mértéke között nem volt automatikus összefüggés. Eduard Wagner, Georg von Boeselager nem volt náci. Éppenséggel a Hitler-ellenes katonai ellenállás emberei voltak. Mégis támogatták a legbrutálisabb népirtó intézkedéseket, amikor katonai szempontból azok tűntek „funkcionálisnak". Walter von Reichenau viszont, aki azonosult a nácik legradikálisabb népirtó törekvéseivel és eszerint adta ki következetes kegyetlenséget igénylő parancsait a háború első szakaszában, később a fordulat szükségességét hirdette annak a „felismerésnek" a jegyében, hogy Oroszország csak az oroszok által győzhető le. Többen voltak a „funkcionális", mint a meggyőződéses szörnyetegek.
„Sok pincében asszonyok vannak, a mi hívásunkra nagy reszketve bújnak ki. Kegyelem nincs, lőjük agyon még a karján lévő gyereket is. Ezeknek a [nőknek] férjük is partizán." Ezt jegyezte föl egy magyar katona közönyösen a naplójába. Egy hónappal korábban pedig ezt: „Ha elfognak egy magyart vagy németet, vandál módon csonkítják meg, mielőtt kivégeznék. Egy hadnagy, aki kezük közé került, levetkeztették és a combját felhasították, mintha zseb lett volna, és beledugták a kezét. Nemzőszervét levágták, és mint szivart az áldozat szájába teszik. És mindezt élve hajtják végre." És akik végrehajtották, azoknak is voltak előzetes „élményei". Így működött a szadizmus spirálja.
|
Ungváry Krisztián
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Ungváry könyvéből csak két dolog hiányzik, de az nagyon. Egy: bele kell írni egy ilyen könyvbe (is) egy triviális mondatot arról, hogy ebben a háborúban mégis melyik fél győzelme és veresége volt világtörténelmileg létfontosságú. Hiába tűnik ez evidenciák felesleges ismétlésének, éppen a támadási és félreértési lehetőségek csökkentése végett szükség lett volna rá. Kettő: a szerző teljesen fölösleges alapfokú szociológiai ismeretterjesztő részt illeszt a könyvébe Milgram és Zimbardo jól ismert, az emberi agresszivitás természetét feltáró kísérleteiről, általános és felületes megjegyzéseket tesz a nyugatias és keleties tömegek közötti kulturális távolságról, viszont egyetlen szót sem veszteget arra a lélektani és morális különbségre, ami egy támadó, hódító és egy honvédő pozíció között van. Márpedig ezt éppen akkora hiba negligálni, mint abszolutizálni.
Ungváry Krisztián:
Magyar megszálló csapatok
a Szovjetunióban, 1941–1944
Osiris Kiadó, 2015
468 oldal, 3980 forint
