galéria megtekintése

Ezekről az iszonyatos bűnökről nem lehetett beszélni

26 komment


Révész Sándor

Minél szörnyűbb valami, annál nehezebb valóságközeli, egyszerre érzékletes és árnyalt képet adni róla; s a népszerű és egyszerű, politikailag kényelmes képzetekkel és mítoszokkal szembeszállni. Ungváry Krisztián a legeltökéltebb és legjobban felfegyverzett szembeszállók egyike. Erről tanúskodik ez a könyv is, amely a történelem legszörnyűbb háborújának magyar szempontból legérzékenyebb részével foglalkozik. Azzal, amit a magyar hadsereg a keleti front mögött, megszállóként tett.

A megszállt területeken haltak meg a holokauszt áldozatai közül több mint kétmillióan, a szovjet hadifoglyok közül 2,5-3 millióan, nagyrészt úgy, hogy tudatosan éhen halasztották őket, a partizánháborúba is belehalt több százezer ember, jelentős részben nők, gyerekek, ártatlanok vagy mindenre halálos fenyegetéssel kényszerített civilek. Az éhínségek és a járványok a front két oldalán vagy tízmillió civilt pusztítottak el. „A magyar megszálló csapatok" a megszállt területeken elkövetett tömeges „bűncselekmények mindegyikével kapcsolatba kerültek". És: „hogy mit tudott minderről a magyar katonai és politikai vezetés? A válasz egyértelmű: mindent".

Katonák ukrán parasztlányok körében
id. Konok Tamás / FORTEPAN

És mit tudhatott erről a közvélemény sok évtizeden át? A válasz egyszerű: szinte semmit. A nyugati történettudomány érdeklődéséből ez a színtér az alig hozzáférhető, nyelvileg és földrajzilag is távoli forrásaival kiesett, a keleti történettudomány pedig ideologikus alapon osztotta el a bűnöket és az erényeket, s a „proletárdiktatúra" nem kívánta a népi tömegeket a tömeges bűnökkel szembesíteni.

 

Nem lehetett beszélni arról, hogy totalitárius diktatúrák totális háborújából alakult ki az az erőszakspirál, ami a világháború keleti oldalán (még) sokkal iszonyatosabban pörgött, mint a nyugatin. Hogy a szovjet polgárok milyen jelentős része kollaborált, hogy a megszálló erők legnagyobb részét ők alkották, hogy a szovjet partizánok igen gyenge hatékonysággal tevékenykedtek és sokkal kevesebbet ártottak az ellenségnek, mint a partizánvadászat és a megtorlás a szovjet népnek és a Vörös Hadseregnek.

Elfogott partizánok
id. konok Tamás / FORTEPAN

Megkülönböztetni fogalmakat és fokozatokat az iszonyaton belül: ez igazi, felnőtt emberekhez méltó érzelmi, értelmi és morális megpróbáltatás. Például mi sérti, mi nem a hadijogot? Átálló partizánok rutinszerű legyilkolása nem. Minden fél ezt tette, mert irreguláris fegyveresnek nincs joga a fogságba esésre. Áldozatonként tíz túsz legyilkolása sem jogsértő. Az még arányos. Csak az egy a százhoz aránytalan. Így ítélték ezt meg a nürnbergi perekben is. A magyar megszálló csapatok falvakat égettek föl, fosztogattak, tömeggyilkoltak, kínoztak, erőszakoltak, statisztáltak a zsidó irtásához. De sem rájuk, de még a német hadseregre sem igaz, hogy céljuk lett volna a szovjet nép kiirtása.

A Zsdanov vezette bizottság, a RÁB iratanyaga fontos is, hiteltelen is. Az életszagú esetleírások szintjén fontos, az összesítések és következtetések szintjén komolytalan. A rehabilitált Jány Gusztáv altábornagy valóban ártatlan volt abban, ami miatt a népbíróság halálra ítélte. De tömeggyilkos volt, szörnyű bűnöket követett el, amelyekkel viszont a népbíróság nem is foglalkozott.

Magyar tisztek a keleti fronton
Fortepan

A náciság és a kegyetlenség mértéke között nem volt automatikus összefüggés. Eduard Wagner, Georg von Boeselager nem volt náci. Éppenséggel a Hitler-ellenes katonai ellenállás emberei voltak. Mégis támogatták a legbrutálisabb népirtó intézkedéseket, amikor katonai szempontból azok tűntek „funkcionálisnak". Walter von Reichenau viszont, aki azonosult a nácik legradikálisabb népirtó törekvéseivel és eszerint adta ki következetes kegyetlenséget igénylő parancsait a háború első szakaszában, később a fordulat szükségességét hirdette annak a „felismerésnek" a jegyében, hogy Oroszország csak az oroszok által győzhető le. Többen voltak a „funkcionális", mint a meggyőződéses szörnyetegek.

„Sok pincében asszonyok vannak, a mi hívásunkra nagy reszketve bújnak ki. Kegyelem nincs, lőjük agyon még a karján lévő gyereket is. Ezeknek a [nőknek] férjük is partizán." Ezt jegyezte föl egy magyar katona közönyösen a naplójába. Egy hónappal korábban pedig ezt: „Ha elfognak egy magyart vagy németet, vandál módon csonkítják meg, mielőtt kivégeznék. Egy hadnagy, aki kezük közé került, levetkeztették és a combját felhasították, mintha zseb lett volna, és beledugták a kezét. Nemzőszervét levágták, és mint szivart az áldozat szájába teszik. És mindezt élve hajtják végre." És akik végrehajtották, azoknak is voltak előzetes „élményei". Így működött a szadizmus spirálja.

Ungváry Krisztián
Reviczky Zsolt / Népszabadság

Ungváry könyvéből csak két dolog hiányzik, de az nagyon. Egy: bele kell írni egy ilyen könyvbe (is) egy triviális mondatot arról, hogy ebben a háborúban mégis melyik fél győzelme és veresége volt világtörténelmileg létfontosságú. Hiába tűnik ez evidenciák felesleges ismétlésének, éppen a támadási és félreértési lehetőségek csökkentése végett szükség lett volna rá. Kettő: a szerző teljesen fölösleges alapfokú szociológiai ismeretterjesztő részt illeszt a könyvébe Milgram és Zimbardo jól ismert, az emberi agresszivitás természetét feltáró kísérleteiről, általános és felületes megjegyzéseket tesz a nyugatias és keleties tömegek közötti kulturális távolságról, viszont egyetlen szót sem veszteget arra a lélektani és morális különbségre, ami egy támadó, hódító és egy honvédő pozíció között van. Márpedig ezt éppen akkora hiba negligálni, mint abszolutizálni.

Ungváry Krisztián:
Magyar megszálló csapatok
a Szovjetunióban, 1941–1944
Osiris Kiadó, 2015
468 oldal, 3980 forint

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.