Pedig, ahogy arról egy Doily.hu nevű igen könnyű zenei portál beszámolt, „Az egykori »fürge róka lábú« énekesnő nagyszerű formában volt." Valóban: az elődöntőben Kati az előkelő hetedik helyen végzett, amiben az is szerepet játszott, hogy a finn publikum a maximális 12 ponttal jutalmazta szereplését. Ezt a nagyvonalú támogatást aztán a döntőben is megismételte Suomi-Finland, amit a magyar közönség mindkét alkalommal nulla pontszámmal viszonzott a finn fellépőt illetően. Nagyjából mindegyik minket gavallérosan díjazó ország – Szerbia, Románia, Ukrajna – esetében így viszonoztunk. Egyedül Svédországnak, akitől 5 pontot kaptunk, adtunk 10-et.
Bár a hazai internetes kommentelők páneurópai politikai machinációkra gyanakodtak, az eurovíziós fesztivál voksait kimutathatóan két elem határozza meg:
az adott ország és az adott produkció iránti rokonszenv.
Az utóbbit az azerbajdzsáni Ell/Nikki páros az évi győzelme is bizonyítja. Nem valószínű ugyanis, hogy a nemzetük iránti nemzetközi rajongás juttatta volna őket az első helyre. Az is kizárt, hogy a mi akkori és mostani miniszterelnökünk keze lett volna a dologban (mindent azért nem kell ráfogni!), hiszen a magyar hatóságok csak a következő évben adták át idő előtt az ottani hatóságoknak a hazájában oly népszerű azeri gyilkost.
Na jó, az azeriek ketten voltak, úgy sokkal könnyebb, de azt már senki nem állíthatja, hogy az osztrák Conchita Wurst azért nyert 2014-ben – mégpedig elsöprő fölénnyel –, mert a szakállas nőimitátorok lobbija kilóra megvette az európai popzenerajongók millióit, vagy mert informatikailag manipulálta volna a szavazás eredményét. Pedig, amint arra a Femina.hu egyik életvitelszerű kommentelője rámutatott, a kérdéses produkció „arcul csapta a Teremtés egy ideáját, a nemiséget..."
Kontinensünk visszafordíthatatlan hanyatlását jelzi, hogy ezen evidencia ellenére az eurovízió nézőit elbűvölte a „Rise like
a Phoenix" című dal, sőt még a szirénruhájú és -hangú, Krisztus-szakállas Conchita is. Saját magához képest a magyar publikum is gyanúsan magasra értékelte a stájer drag queent: 7 teljes pontot adott neki. Úgy látszik, az internet nyilvánosságát uraló kommentelők zenei tekintetben sem képviselik a közvéleményt.
A közvéleményt valójában a középmezőnyre adott szavazatok képviselik. Ott érvényesül ugyanis a más országok iránt érzett rokonszenv foka. Hát már csak emiatt is érdemes az eurovíziót nézni, ahol is az egyik legszembeszökőbb jelenség az, hogy léteznek bizonyos szolidaritási körök: a legtöbb pontot annak az előadónak adják, aki a legjobban tetszett, még ha szőrös is az arca vagy a talpa, de azon túl mindig az olyan országokkal nagyvonalúak, amelyekhez valami fűzi őket.
Ebben nincsen semmi különös, de abban igen, hogy ezek a rokonszenvhálózatok leginkább a környező országok között alakultak ki, pedig hagyományosan éppen azok között szokott a legerősebb rivalizálás fönnforogni. Például Spanyol- és Franciaország vagy Spanyolország és Portugália között. De érvényes ez a volt szovjet köztársaságokra vagy a hajdani Jugoszlávia népeire is, vagyis olyan országokra, ahol nemrég (vagy még most is) gyilkolták egymást. És nehogy azt higgye valaki, hogy ez kizárólag azzal magyarázható, hogy az adott országban a másik adott országhoz tartozó nemzetiségiek élnek. Mert akkor hogy lehet az, hogy a győztes azerieket a lettek, az észtek és a litvánok, az elég jó helyezést elérő bosnyák Dino Merlint (akinek az eredeti neve ráadásul Dervishalidovich) pedig a szlovének is rendkívül bőkezűen jutalmazták?
Egyedül a magyaroknál nincs ez így.
Mint azt a finnek vonatkozásában láthattuk, nálunk nincsen protekció, minket nem lehet megvásárolni. Az igaz, hogy a szomszédos országok magyarjai igen lelkesen szavaznak ránk, de mi ezt nem viszonozhatjuk, mert akkor tótokat, oláhokat meg csetnikeket támogatnánk, és azért a Duna menti népek barátságának is legyen már határa!
Ha valaki figyelmesen vizsgálja ezt az értelmiségi körökben lenézett műsort, világossá válik számára, hogy a magyar nagyközönség szavazatát nem annyira az egyes országok iránti pozitív elfogultság vezérli, mint inkább a negatív. Persze, ha egy külföldi énekes nagyon bejön neki, nem fojtja el az érzéseit, de amúgy inkább az ellen-, mint a rokonszenve dominál a voksánál. És mivel – akárcsak a választásokon – sajnos az eurovíziós fesztiválon se lehet valaki ellen szavazni (pedig mennyivel előbbre járnánk akkor!), az idegenekkel szembeni tartózkodását úgy fejezi ki, hogy csak módjával adagolja szavazatát, különösen akkor, ha szomszédos idegenről van szó.
Azt lehet erre mondani, hogy ez csak egy táncdalfesztivál, amiből nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. Mindenből érdemes messzemenő következtetéseket levonni, abból meg különösen, ami ilyen nagyszámú honfitársunk ízlését, hajlamát tükrözi. Egy ilyen vetélkedőnek több mint egymillió magyar nézője van, és két-háromszázezren is részt vesznek a szavazáson. A vonatkozó adatok tehát lényegesen reprezentatívabbak, mint bármelyik választási hajlandóságot firtató közvélemény-kutatás. És tartósabb értékeket is jeleznek, mint amilyenek a pártpreferenciák.
Folytatva a messzemenő következtetéseket, én azt olvasom ki több év Eurovíziós Dalfesztiváljának összehasonlító vizsgálatából, hogy a könnyűzene-kedvelő magyar ember eléggé egyedül érzi magát a világmindenségben, és ennek megfelelően kissé bizalmatlan is vele. Adyval szólva: „Nem tudjuk szeretni magunkat. És nem hisszük el, hogy szeretnek." Még akkor se, teszem hozzá, ha néha-néha valami miatt mások kimondottan bírnak minket.
Régóta így van ez: egyedül vagyunk, mint az ujjam, csak magunkban bízhatunk, így kell tehát dacolnunk a világ viharával. Elég csak az eurovízió résztvevőinek siserehadára gondolni: mind ellenünk danol, érettünk egyik sem. És persze a menekülteket is ránk akarták ereszteni. Azoknak most speciel coki, csak ugye akkor mi lesz velünk barbárok nélkül? Hát mi lenne? Megint nekiveselkedünk az eurovíziónak, a döntő már itt van a nyakunkon. A román csávót úgyis kizárták, arra már nem kell nem szavazni. A többivel is csak elbánunk valahogy.
