A hatvanas évek politikusai szerint „eltévelyedett, nyegle, erkölcsromboló, ízléstelen külsejű" fiatalok terjesztették mifelénk akkoriban a dekadens Nyugaton népszerűvé lett kulturális selejtet, az úgynevezett beatzenét. A legfelsőbb pártvezetés és a kulturális tárca közel a kilencvenes évekig elkeseredett küzdelmet folytatott ezzel a számára veszélyes, hóbortos divatizével, amit se lenyelni, se kiköpni nem tudott.
Csatári Bence történész Jampecek a Pagodában című kötetében a Magyar Rádió archívumából előbányászott iratok, különféle levéltárakban található dokumentumok, korabeli állambiztonsági jelentések és néhány főszereplő visszaemlékezése alapján mutatja be, hogyan viszonyult a hatalom és annak hűséges szócsöve, a Magyar Rádió a beatzenéhez, valamint annak későbbi alakváltozataihoz. Hogyan próbálta eleinte a szocialista embertípusra veszedelmes zenei szennyet eldugni a tömegek elől. Hogyan próbálta meg már a Pagodában, azaz a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai szárnyának üvegfalú, földszinti társalgójában útját állni a jampeceknek. Hogyan próbálta kezdetben a divattá dagadó beat-, pop- és rockzenét táncdalokkal, megzenésített versekkel, politikai sanzonokkal, polbeatdalokkal, valamint a kórusmozgalom előtérbe tuszkolásával helyettesíteni, aztán – látva a kísérlet hiábavalóságát – engedékenyen magához szelídíteni, saját eszméin átszűrni, a szocialista világképbe integrálni.
Csatári Bence a történész alaposságával vezet végig minket ezen a tragikomikus iszapbirkózáson, amit a KISZ KB kulturális osztálya, az MSZMP KB agitációs-propaganda osztálya, valamint az annak irányítása alatt álló Magyar Rádió és Televízió vezetősége folytatott a lázadó ifjúsággal. Egyébiránt tényleg reménytelenül. Mert hiába volt a Magyar Rádió vagy a Magyar Televízió és az együttesek számait előzetesen elbíráló Táncdal- és Sanzonbizottság a legfőbb ideológiai cenzor akkoriban, hiába suhogott a muzsikusok felett az Aczél-kalapács, a beatzene beszivárgott a pártállami berendezkedés repedéseibe, és azokon keresztül eljutott a címzettekig. Ma úgy mondanánk: a politikai vezetők által mélységesen megvetett „sekélyes és etikailag romboló hatású huligán" zenének forradalmi ereje volt.
