1922-ben rendelte meg a Telefonképeket. Egy évvel azelőtt, hogy Walter Gropius felvette tanítani a Bauhaus-műhelybe, és kettővel azután, hogy Berlinbe költözött. Már nem csak a lövészárkok füstjében rajzolt. A jogi pálya helyett a dadaizmus érdekelte.
|
Moholy-Nagy László: Kinetikus konstrukció
Theaterwissenschaftliche Sannlung, Universität zu Köln, © VG Bildkunst, Bonn 2014 |
Úgy tartotta, hogy a művészet az információ átadásának formája, és a művész dolga, hogy ezt a formát a modern kor elvárásaihoz igazítsa. Annál jobb, minél több érzékeszervre hat. Az alkotó szerepe: mellékes. – Naná, majd pont. Micsoda álszerény ripacs! – horkanhat fel bárki, mihelyst számba veszi, hány világhírű (vagy amatőr) művészetcsináló nyelné le, ha névtelenül jelennének meg a munkái. Hiszen még a „street art”-osok sem bírják sokáig inkognitóban!
Moholy-Nagy László bírta. Egy idő után jószerével felhagyott a szignózással, és csak a legfontosabb adatokat írta fel a kezei közül kikerülő tárgyak hátuljára. „Mint az autóknál vagy a repülőknél” –mondta.
A természetes esztétikai érzéknek minden szögletében ellenszegülő berlini Bauhaus-Archiv épületében kiállított Moholy-Nagy-alkotások nem önmagukba feledkező művek, hanem a szenvedélyesen kísérletező tudós és a mesteri pedagógus munkájának eredményei.
A Moholy-Nagy-tárlat nem elemezni, hanem taníttatni hívja a látogatókat. Nem érdemes szépíteni: a művészet és a technika egységét hirdető alkotások eleinte kiábrándítóan prózaian hatnak.
Aztán tíz perc után a legmimózalelkűbb szemlélő is felveszi a fonalat. Ahogyan látja, amint Moholy-Nagy nemcsak az első feleségébe, hanem az akkoriban viharzó reformpedagógiai mozgalomba is beleszeret. És megérti, hogy az érzékszervi észlelés és a mozgás képzőművészeti feldolgozása miként formálta át a század képi gondolkodásmódjának történetét. Aztán megcsodálja, hogyan festett fénnyel a korcsnak kikiáltott alkotó.
A KIÁLLÍTÁS MEGTEKINTHETŐ Moholy-Nagy Bauhaus-Archiv, Berlin Nyitva: 2015. február 5-ig
