Az efféle, s a naplókban rendre visszatérő elmélkedések arról tanúskodnak, hogy a gróf – bár gyakran aszketikus remetének tűnt – valójában nagyon is érzéki férfi volt. Pár évig azonban valóban sikerült szexusát kordában tartania, s tetterővé transzformálnia. Részint ennek köszönhető, hogy apró-cseprő ügyekbe is egy medve erejével vetette bele magát. A hegylakók úgy vélték, a gróf bizonyára portugál felmenőkkel büszkélkedhet, s attól oly tüzes. Mi viszont joggal gondolhatjuk, hogy nem a vére, hanem „a tudomány magas szintű művelésébe” forgatott nemi erő tette a grófot riasztóan akaratossá. „Ha csak egy szekérkerékről volt szó, akkor is úgy küzdött, mintha egyenesen az Olümposzra szándékozna felhajtani” – mondta róla az ifjabb Gustermann báró, a gróf legjobb barátja. Amint Rudolfban egész életében együtt volt jelen a józan tudós és az érzéki művész, úgy Érosz sem tűrte a végtelenségig, hogy célját megmásítsák, és „buja természetét merőben tudományos igájába fogják”.
A gróf, mihelyst úgy látta, jól haladnak a dolgai, felépítette kutatóbázisát a hasadék fölötti ormon, s ott „kényelmes létet talált”, ellátta magát mindennemű könyvvel, műszerrel, bútorzattal, nyersanyaggal és tartós élelmek sokaságával. Apránként, de egyfajta következetességgel enyhített életének szerzetesi szigorán is. Továbbra is napi tizenkét órát dolgozott, ám egyre sűrűbben engedélyezett magának kiadós vacsorákat. Főként, ha jelentősnek hitt eredményt ért el valamiben. „Ma sikerrel állítottuk fel a vérbükkből ácsolt óriás íjat! Egyedülálló szerkezet, mely alkalmasint átlőheti a Hórvölgyi-hasadékot, hogy aztán kötéllel fölibe kerüljünk, s megmérhessük mélyét. Masinánk alighanem a legsúlyosb és legrafináltabb mechanika a műfajában, így hát ez alkalom megérdemel egy kiadós vacsorát” – írta 1898 márciusában. A hasadék viszont makacsul ellenállt Rudolf ostromának, a mélybe eresztett kötelet többszöri próbálkozás után sem tudták felhúzni, „mintha a hasadéknak aljában ellenséges óriás ülne”.
Míg a hasadék olyan kapunak tűnt, ami annál inkább szorul, mennél inkább feszegetik, addig az estebéd szokása olyan kapu volt, amin keresztül a grófba „észrevétlen lopózhat vissza a férfinak érzéki mivolta”. 1899 nyaráról már ezt olvashatjuk: „Heted ízben próbálok leküldeni embert a hasadékba, de amint emberem eltűnik a sötétben, a kötél elakad. Ha ez így megy tovább, végül kénytelenek leszünk a hasadék kellős közepében kísérletet tenni.
Mivel expedícióm egyre kockázatosabbnak tűnik, kételyeim is hatalmasodnak, s hogy ne borítsanak el végleg, ügyelek rá, hogy legalább az estebédim boldogítók legyenek.”
Ekkor tehát a gróf már elmaradt sikerei helyébe helyezi az estebédeket. Annál is inkább, mert kudarcai miatt egyre sűrűbben gondol vissza a bécsi estélyekre is. „Ó, mit gondolna rólam jó anyám, hogy itt, e tudósi visszavonultságban, a kenyeret is magam szelem.” Rudolfban azonban koránt sem volt annyira erős az arisztokrata fanyalgása a kétkezi munkával szemben, mint ahogy azt mutatja. Csak ideológiát gyárt, hogy nyugodt szívvel hívhasson fel a hegyre egy asszonyt. „Mily ádáz erő van az alkonyi nap sugarában, midőn mezítelen tarkómat melengeti lágyan” – írja, de augusztus 18-án még egy utolsó kísérletet tesz Érosz legyőzésére. „Úgy vélem erre a tisztre (értsd házvezetőnőnek) leginkább élemedett korú asszony a legjobb. Bár alkalmasint hívhatnék mást is.” „Más” alatt a vadászmester feleségére, Annára gondol, akivel bő két hónapig intenzív szerelmi viszonyban állt, és akivel szintén azért szakított, mert sok erőt vett el a kutatásoktól.
Rudolf hátsó gondolatai között tehát már ott motoz a lehetőség, hogy Annát hívja magához. Első körben mégis Újfaluról fogad fel egy idős asszonyt. Addig is magának ad egyre látványosabb vacsorákat, egyre többet italozik, és mivel csak hollók járják a fennsíkot, ruhátlanul üldögél „az alkonyi nap bíborában”. Magányos estéi erotikus szeánszokká válnak. „Mikor a hatalmas Nap eléri a hegyek kékjét, megáll, s száz sugarával úgy ölel, mintha száz nimfa ölelne át, és tartana hosszú combja közt, míg csak meg nem könnyebbülök.”
A fantáziákkal átszőtt esték után az Úfjaluból érkező házvezetőnőnek esélye sem volt rá, hogy a gróf elégedett legyen vele. „Egy szipirtyót küldtek hozzám, kinek látását se bírom, s híján van minden kedvességnek” – írja a gróf igazságtalanul. A környékbeliek a korábbiaknál is viharosabb természetű embernek tartják, miután az asszonyt a gróf elfogadható magyarázat nélkül elbocsátja, és persze még ugyanazon a napon Annáért küldeti az erdészt. Anna megérkezése fordulópont a gróf életében. „Épp a horizontra ért a nap, mikor Anna bukkant fel, amint gyalog vágott át a széljárta mezőn. Temérdek haja kibomlott, s nem volt nála más, csak egy kosár.
Elébe siettem, és ott, a Nagytöbör szélén, távol az erdőtől, távol mindentől, távol emberektől, közügyektől, kudarcoktól,
valósággal lecsaptam rá, akár a sas a zergére.
Estebédre is csak akkor került sor, midőn az égen már órák óta a Hold volt az úr.”
„Végtére is a politika is híján van racionalitásnak. A háborúskodó felek inkább érzelmi alapokon állnak, szónoklataik is inkább érzékiek, semmint ésszerűek.” S valóban, a gróf egész életében kerülte a közügyeket. A nőket annál kevésbé, s Érosz végül is legyűrte. Még tudósi munkájában is tetten érhető „a közéletet is jellemző érzékiség”. „Megdöbbentő, hogy még az oly képtelen teóriák is, amit a józan ész elutasít, idővel hogyan nyernek teljes körű polgárjogot a közgondolkodásban” – írta Rudolf, ám maga sem volt különb. Az évek múlásával megkopott kőkemény racionalitása, és képes volt elfogadni azt a hiedelmet, miszerint a Hórvölgyi-hasadék valójában a pokolba vezet, s ezzel párhuzamosan egyre meredekebb kalandokba bocsátkozott a hegyvidék „nyugtalanítóan vad és ördögien szép” asszonyaival is.
