Azon évforduló alkalmából Vigh Tamás Kossuth-díjas szobrászművész elkészített egy bronz domborművet, amely egy olvasó munkást ábrázolt. Nem sikerült kideríteni, hová lett a dombormű. Rózsa Gyula művészettörténész, lapunk mai művészetkritikusa sem tudja, aki Vigh mellett állt a fotózás pillanatában. Remélem, nem jutott olyan gyászos sorsra, mint az épület maga, illetve a József körúti oldalt díszítő féldombormű, Beck András, Mikus Sándor, Kerényi Jenő alkotása. Azt még 1992-ben leverte ugyanis az épületbe beköltöző új hatalom ideológiai buzgalma.
A Blaha Lujza tér, József körút, Rökk Szilárd utca találkozásánál már a XIX. század utolsó évtizedében szerkesztőségek, kiadók voltak, egyebek között Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja is itt készült. A háború után – mint arról sorozatunkban korábban már beszámoltunk – a részben romos épületeket államosították és egybe építették. A ház kívülről a Bauhaus és Le Corbusier hatását tükrözte. Lux László tervezte, Major Máté és Fischer József közreműködésével. Úgy tudom, az ötvenes évek elején keményen támadták is őket, hogy nem Sztálin-barokk lett a Szabad Nép székháza.
A ház a mai körülményekhez képest elképzelhetetlenül zűrzavaros volt belül. Egyszerre volt tágas és szűkös, miközben átterjedt a József körút elején lévő házba is. A folyosókon majd' olyan könnyű volt eltévedni, mint az ideológiai labirintusban. A házban nem csak a Népszabadság terpeszkedett abban az időben. Ott volt az Esti Hírlap is mint akkori bulvárlap, a Nők Lapja, amely szintén pártlap volt, és persze a kiadóhivatal és más szerkesztőségek is. (Én is ott dolgoztam akkor egy cikkügynökségnél, amely a vidéki pártlapoknak szállított. Úgy emlékszem, ott lehettem az eseményen, az erkélyen, de nem látszom – objektív okok miatt.) A székházat az ezredforduló után lebontották, csak a József körúti facade maradt meg belőle.
Tehát az emléktábla-avatást a bejárati csarnokban tartották. A bejárattal szemben volt a páternoszter, amely bizonyosan jelezte, hogy fontos szocialista közintézményben vagyunk, ahol minden, így a lift is állandóan halad. Az épületben volt a nyomda is, s az egyik legfontosabb intellektuális műhely, a földszinti büfé – régi sajtókávéházak örököse bizonyos szempontból. Néha egészen tarka közönség gyűlt itt össze a lapzárta körüli órákban.
Az akkori központi újságról, a Kádár-kor sajtóviszonyairól talán nem egy képmentő kapcsán kell tartalmi szempontból megemlékezni. Meg úgyis mindenki másként (jobban) tudja! Kellene viszont szólni a képen megjelent személyekről. Mindenekelőtt a Népszabadság nevében koszorúzó Rényi Péterről (jobbról a negyedik), aki már több mint húsz éve volt a lap helyettes főszerkesztője, és még tíz évig tartotta magát a posztján. Róla annyi rosszat (részben megalapozottat, részben tökéletesen hamisat) írtak már össze, hogy abból nehéz pár sorban bármi hiteleset rajzolni. Mint beosztott újságíró az elképesztő műveltségét, szerkesztői fölényét és gőgjét érzékeltem.
Magasan kiemelkedett a szürke középszerből. Övé volt az utolsó szó joga a szerkesztőségben, ő volt a mindenkori főszerkesztő első felettese – tréfálkoztak. Elképesztő huszadik századi életút volt az övé. Egyébként ugyanott tanulta a nyomdászszakmát (ő viszont szedő volt), mint Győri Imre. Rényi együtt koszorúzott Vadász Ferenccel, a lap párttitkárával és levelezési rovatvezetőjével (tőle balra áll), aki szintén hosszú munkásmozgalmi múlttal került a pályára, s nagy szorgalmú író volt a maga korában. Mellettük áll egy fiatal nő, aki feltehetően azonos Oláh Ágnes alapszervezeti KISZ-titkárral.
A tudósítás szerint ott volt, de én a képen nem látom Nemes Dezsőt, a lap akkori PolBiz-tag főszerkesztőjét. Megjelent még és koszorúzott az akkor KB-osztályvezető, Grósz Károly, vele kollégája, Katona Imre korábbi főszerkesztő és Várkonyi Péter, a tájékoztatási hivatal elnöke, aki hamarosan átvette Nemestől a főszerkesztőséget. Rényi persze akkor is maradt, addig, míg 1988-ban a változó idők el nem sodorták.
Egy ilyen képleporoláskor engem mindig az foglalkoztat, van-e bármilyen relevanciájuk ezeknek a dolgoknak ma. Nemcsak az akkori politikai rendszer és rítusai lettek értelmezhetetlenek nagyon rövid idő alatt, de az akkor oly sokra becsült nyomtatott sajtó is. A vélemény és hírmonopólium eltűnt. Az akkor volt rendszerről egyre kevesebb embernek van konzisztens képe – közéjük értem azokat is, akik felnőttként élték át a reálszocializmus éveit.
Egyébként a rendszer magáról csak hamis képet terjesztett, s ezt elmondhatják magukról az utódrezsimek is. Ez esetben akkor mit mond a mának egy kép, amelyen azt látjuk, hogy 36 éve lelepleznek egy (azóta eltűnt) emléktáblát egy lebontott épületben? A képen látható személyek többsége halott, munkásságuknak alig van maradandó nyoma. Nem ismerjük az őket sorba állító protokoll értelmét, beszédeik sem értelmezhetőek a mában. Ezt tapasztalom napról napra.
Csak az vigasztal, hogy írásainkat az interneten látogató szorgos kommentelők némelyike viszont ragyogó értelemmel tárja fel a valóságot, tud mindenkiről mindent. Boldog emberek ők.
