Élő halott

Lengyel hosszan elidőz a jelen világtörténelmének sarokpontjain. Lenyűgöző olvasottság birtokában éppoly markáns, mint amilyen árnyalt képet ad Görögországról, Németországról, Törökországról, Lengyelországról, Romániáról, Oroszországról, az arab, a mediterrán, az európai, az amerikai, a távol-keleti régióról.

Lengyel éppoly mohón olvas, mint ír, a könyve voltaképp olvasónaplóra ráépített elemzőkönyv, melynek szerzője nagyon határozottan tudni véli, hol tévesztettünk utat: a század első évtizedében. Az elején a nagy politikai tömbök az egymás elleni totális harc keretében letértek a fenntartható fejlődés útjáról, a század derekán az ország érdekeit a hatalmi érdekei alá rendelő kormánytábor és ellenzéki tábor elpusztította mindennek a hitelét, ami alternatívát jelenthetett volna azzal szemben, ami 2010-ben elérkezett, és azóta itt van.

Lengyelnek ebben igaza van. Amiben szerintem nincs neki, az a korábbi időszak megítélése. Naiv aranykormítoszok terjesztése persze az ő gondolkodásának minőségével nem fér össze, de valamilyen relatív és árnyalt aranykormítoszt mégiscsak terjeszt a múlt század utolsó évtizedeiről. Azt írja, hogy a nyolcvanas években a párton belüli reformértelmiséget nem választotta el „igazi választóvonal" az ellenzéki értelmiségtől, s „egészen 1989 őszéig a párt reformereinek hitelességét komolyan senki nem vonta kétségbe". Ez igaz az ellenzék egy részére, mondjuk, Bauer Tamásra vagy Vásárhelyi Miklósra, de biztosan nem igaz az ellenzék jelentős részére, mondjuk, Solt Ottiliára, Kenedi Jánosra, Demszky Gáborra, Eörsi Istvánra, Zsille Zoltánra, Kőszeg Ferencre.

Az meg végképp nem áll, hogy „a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek végéig volt egy szakmai konszenzus, és mindig ki lehetett alakítani a politikus többséget... a magyar reformok mellett". Kádár utolsó évei, a Grósz-éra, a Bokros-csomag brutális elutasítása a kormány belső és külső ellenzéke részéről egyáltalán nem ezt mutatták. De az Antall–Boross-kormány évei sem.

Lengyel egybefogja az első két ciklust, mint a racionális építkezés termékeny időszakát, holott ez a kettő nem rokonságban, hanem éles ellentétben állt egymással. Az Antall-korszakot nem a Kupa-program reprezentálja, hanem annak elszabotálása, Rabár, Kupa, Surányi elüldözése. Az sem igaz, hogy az akkori elvadult politikai és világnézeti harcok csupán az értelmiség szűk körét izgatták. Éppenhogy akkor alapozták meg azt a naconalista, hungarocentrikus „ptolemaioszi világképet", amelybe Magyarország 2010 után belehalt.

Lengyel szépirodalmi műveltsége és szépírási képessége is imponáló, csak ellilul tőle a sok oldalból néhány, amikor a szöveg túlságosan emelkedett lesz ahhoz, hogy racionálisan fogható maradjon. De ezt igazán ki lehet bírni. Lengyel tömérdek verset ismer, és szeret versidézetekkel nyitni és zárni. Gyanítom, hogy sok esetben csak ő tudja, miért pont azt idézi, amit, miért pont ott, ahol, de nem baj. Jó versek jó sorai még nem ártottak senkinek.