galéria megtekintése

Kettős mérce

0 komment

Centauri

Portestein gróf mindössze egyszer, 1889 szeptembe­rében kapott váratlan látogatót. Akkortájt már az ormon tanyázott, és kutatásaiba merült egészen. Vad is ritkán járt arra, ezért igen meglepődött, mikor egy szekér érkezett, a bakon a vadászmester, s mögötte egy elcsigázott kisasszony. Nem is akárki. Legjobb barátjának húga, Elizabeth, akit a gróf utoljára Bécsben látott. „Hoztam egy sürgönyt is” – mondta a vadászmester. A sürgönyben a következő állt: „Drága Rudolfom. Nem bírom tovább. Meglátogatom a közeli jövőben. Elizabeth.” A gróf hol a sürgönybe, hol a kisasszony arcába nézett. A kisasszony – látva Rudolf tanácstalanságát – azt kérdezte: „Mi hírt kapott?” „Az áll itt, hogy ön hamarosan meglátogat.” „S látja? Ím, itt is vagyok!” – rikkantott a kisasszony, s egy pillanat alatt visszatért belé az élet.

A kisasszony – bár másfél éve nem beszélt a gróffal – minden magyarázat nélkül úgy berendezkedett nála, mintha világéletében ott élt volna. Mindenféléről beszélt, de jövetelének céljáról egy szót sem. Eltelt egy hét, mikor végre nagy komolyan asztalhoz ültette a grófot, s így szólt: „Nézze, Rudolf! Látja, eljöttem magához. Bécs ősszel a legszebb, s hol vagyok most? Itt vagyok immáron egy hete. Még erre a kopár hegyre is feljöttem, de tudja mit? Nem bánom. Itt, ahol senki sem hall, lehetek őszinte. Magánál nincs fontosabb, rájöttem. Maga a legszebb, leghősiesebb férfi, akit valaha láttam, esküszöm, nincs magához fogható az egész udvarban, egész Európában, sehol a világon! Nem is értem, hogy nem csaptak le még magára, de tudja, mit? Kész szerencse! Istenem, mekkora tragédia lenne, ha másé lenne már a szíve! Ne, ne is mondja, hogy találnék mást. Egész életemben hurcolnám a fájdalmat, hogy nem lett az enyém. Tudja jól, hogy számomra nincs semmi Önnél fontosabb, s magával a világ végére is elmegyek.” „Akkor miért nem akart idejönni soha?” – kérdezte a gróf. „Na, de kedves! Ez már azon is túl van.”

Mivel a gróf elmosolyodott, a kisasszony zavartalanul folytatta: „Ugye, megérti, hogy eddig azért nem jöhettem, mert meg kellet várnom, míg megérik erre az idő. De most itt vagyok. S egészen az öné. Igaza van, Wiedelmann egy pojáca. Kérem, ne is hasonlítsa magát hozzá, csak tegye a dolgát, és engedje, hogy támogassam. Látom, még bizonytalankodik, de higgye el, csak azért késlekedtem, mert az ön céljainak magasságához fel kell nőni, és akár a fáknak, ehhez egy nőnek is idő kell. De látja? Felnőttem. Sosem lesz a lelkem oly sudár, mint az öné, de abban biztos lehet, hogy innentől maga mellett állok, míg világ a világ. Jöjjön velem Bécsbe, ne hezitáljon, maga mindig töpreng, maga oly sokat gondolkodik, s értem is én ezt, hisz ez a dolga, maga egy ilyen elme, de kérem, rólunk többé ne töprengjen, csak fogadja el tőlem, amire mindig is vágyott, igen, ezúttal kimondom: a boldogságot.”
Rudolf azt sem tudta, mivé legyen zavarában. Évekig udvarolt a kisasszonynak, a bátyjával is azért barátkozott, hogy bejárása legyen a Gusterman-kastélyba, de míg Gusterman báró a legjobb barátja lett, a kisasszony „a végső válasszal” egyre csak várakoztatta.

 

Rudolf ezen a szeptemberi délutánon már nem érzett örömöt. A kisasszony elkésett. „Édes Rudolf! – folytatta Elizabeth. – Bárhogy dönt is, elfogadom, de tudja, álmodtam nemrégiben. Együtt keringőztünk, s úgy siklottunk a tükörteremben körbe-körbe, akár a jégen, és minket csodált az egész udvar. Én biztosan tudom, hogy ez egyszer így lesz. …Bízom magában” – mondta, míg Rudolfban „oly édes és éles fájdalom fakadt, aminő azelőtt kerülte”. „Szerettem volna magamhoz ölelni a kisasszonyt őszinte részvéttel, mint egy épp az imént elárvult gyermeket” – írja a naplóban. „Tudod, Henrik – mondta később Elizabeth bátyjának –, hadilábon állunk az idővel. Drága Húgod sem érti, mi volna az idő veleje. Amikor sürgettem, úgy vélte, erőszakoskodom az ő lelkével, s ráér a végső válasszal. Nem értette, hiába vannak alapok, hiába húztunk fel az alapokra magas falakat, ha nem kerül rá időben tető, a kopár földig pusztul. S mikor végre elszánta magát, oly épületet akart befedni, amit a késlekedés éveiben nem védett semmi.”

Aznap éjjel álmatlanul forgolódott a gróf, de semmire sem jutott. „Fel nem foghatom – írta hajnalban –, mi indította Elizabethet épp most arra, hogy oly egyértelmű elköteleződést tanúsítson, aminőt azelőtt sosem. Mi változott?” Mikor a gróf előadta hasonlatát a tető nélküli házról, a kisasszonyon „oly fájdalom lett úrrá, mihez fogható csak egy őszintén izzó, riadt szív mélyéből csaphat föl, s bár annak előtte soha egy könnye nem volt, most sírt”. Bárhogy izzott is az a szív Rudolf ormain, mire Bécsbe visszaért, igencsak kihűlt.

Elizabeth a soron következő bálon szerét ejtette, hogy beszéljen Rudolf apjának legfőbb hízelkedőjével, Mitterrel. „Ó, kedves Mitter, nem is kérdi, hogyan éltem túl azt a szörnyű utat?” „Épp kérdeni akartam!” „Az út az még csak hagyján – lélegzett fel a kisasszony –, na de amit ott láttam!” „Te jó ég! Mit látott?” „Jobb volna ezt titokban tartani... Arra kérem, ne mondja el senkinek, az öreg Portesteinnek semmiképp! Megszakadna a szíve, ha tudna a dologról” – mondta világfájdalmas arccal a kisasszony, s a dolgot úgy ejtette, mintha az a világ minden szörnyűségének gyűjtőneve volna. „Kérem, ne csigázzon tovább.” „Hát jó. …Borzalmasat csalódtam az ifjú Portesteinben. Mivel váratlanul érkeztem, nem titkolhatta előttem, miféle életet él.” „Mifélét?” „Oly alávalót, amire szavak sincsenek.

Az a ház egy bűnbarlang. Rudolf csak mulatozik, korhelykedik, én azt hiszem, minden fillért, amit az apja küld, egyszerűen elver. Milyen kár azért a hatalmas vagyonért! Teljesen leromlott az az ember. Ha látta volna! Rá sem ismerni. Az a Rudolf már rég nem az, akinek itt, Bécsben hiszik. Én mondom, nincs nálánál visszataszítóbb férfi az egész udvarban, egész Európában, sehol a világon!”

Ekkor megérkezett az a Wiedelman, akit Rudolf előtt pojácának mondott, s táncolni vitte a kisasszonyt, aki úgy siklott a tükörteremben, akár a jégen. Ez idő alatt Mitter az idősebb Portesteinhez somfordált és félrehívta. Rudolf – aki amúgy sem volt jó viszonyban az apjával – még azon a héten sürgönyt kapott, amiben minden támogatását felfüggesztik, míg vissza nem tér Bécsbe. Fel sem ocsúdott még, mikor már tőle visszhangzott a Monarchia. Mikor Gusterman báró már azt hallotta „megbízható forrásból”, hogy Rudolf kecskebőrbe öltözve szüzeket rabol, s szombatonként vért iszik, utánajárt a dolgoknak, és megszorongatta Mittert is. Próbálta menteni Rudolfot, de hamar rájött: ha sokat erősködik, ő is gyanúba keveredhet: „Mégis, Gusterman mi okból áll ki így a velejéig romlott Rudolf mellett? Csak nincs valami közös ügyletük?” Végül Gusterman tehetetlenségében hazarohant, feltépte Elizabeth szobájának ajtaját és rátámadt: „Elment az eszed? Mi ütött beléd? Hogyan mondhattál ilyesmiket Rudolfról?” „Na, de Henrik! Hogy merészelsz így rám rontani?” – kérdezett vissza Elizabeth. „Felelj, az istenit! – kiabálta Henrik. – Hogyan mondhattál ilyeneket?”

Erre Elizabeth megrándította a vállát. „Mert ez az igazság!” – mondta és hátat fordított a bátyjának, s egy életre az igazságnak is.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.