„Éljen a magyar irodalom” (Réz Pál 1930–2016)

Lektor volt, precíz szerkesztő: kérlelhetetlen olvasó. A szövegek érdekelték, nem a szövegelés, még akkor is, ha végül mesteri anekdotagyártó is lett. A minap megjelent, Parti Nagy Lajossal való, rádióban elhangzott – a már ugyancsak halott, kiváló Szebényi Cecília szerkesztette – beszélgetéseit rögzítő memoárja, a Bokáig pezsgőben igazi népszerűséget hozott neki, meg is lepődött, de bánni nem bánta.

A szövegek és nem a szerzők érdekelték, épp oly objektíven szemlélte a saját maliciózus természetét, mint írótársai adottságait. Így lehetett nagyon nagy szerkesztő, így teremthette meg a Holmit, amely valóban a Nyugat utódja lett, annak ellenére, hogy abszurd módon hirdette, hogy az.

Hatvanévesen nem várt ajándékokat kapott az élettől, a történelemtől. Nem pusztán aktív tagja volt a kánonteremtő irodalmi közösségnek, de pápája is lett: megközelíthetetlen és kikezdhetetlen. Jobbára semmire sem tartotta sem a saját, sem szerzői, végül szerkesztőtársai politikai nézeteit, mert mindennél többre értékelte a jó szövegeket. Irodalom- és kultúrtörténészek dolga lesz megírni a Holmi immár lezárult történetét, de az már ma is bizonyosnak tűnik, hogy döntő szerepe volt a rendszerváltás utáni magyar kultúra medrének kivájásában, irányultságának megteremtésében.

Vagy három nemzedék dolgozott panaszmentesen együtt, kiváló emberek, akiket a Holmi tett íróvá, kritikussá, értő irodalmárra, akik ebben a lapban kerültek egymás mellé. Tudom, hogy kevés olvasója volt, de a Holmi tekintélye kétségbevonhatatlan volt az utolsó pillanatig. Ha végül marginalizálódott, akkor épp annyira, mint a magas kultúra egésze az elmúlt években. S erről Réz Pál nem tehetett.

Pontosan tudta, hogy a magyar irodalom a magyar nyelven írt és magyarra fordított szövegek összegével azonos. Kevés ember volt nála jobban tisztában azzal, hogy a világirodalom nélkül a kultúránk elveszett. Nem volt tekintettel a politikai genealógiákra: hosszú évtizedeken át volt közvetlen barátja Csurka István és Vas István, s amikor aztán az előbbi eszement antiszemita lett, akkor az tényleg fájt. De még ekkor sem sértődött meg: csak érteni akarta, ami történt. Mert megrendítette, hogy Csurka elveszett a kortárs magyar irodalomból, s biztos volt abban, hogy végül mégsem vész el. Tény, hogy ezt nem érhette meg, időbe kerül még, amíg az antiszemita politikai harcos alakja elhalványul, s felerősödik a Nehézfiúé, a magyar íróé.

S közben boldog évek is adattak. Kijutott neki a nagy, életre szóló szerelemből, felesége, Pallós Klára mindennél fontosabb volt számára. Hosszú évtizedekkel élte túl asszonyát, de minden áldott nap tudta, hogy miért hiányzik néki.

Végül egy idézet, melyhez nékem már nem tisztem s jogom kommentárt fűzni. Érthető magától.

„Századok múlhatnak, míg hozzá fogható akad” – írta Kosztolányi Osvátról.