A kiállításon Tolvaly számos más, zavarba ejtő konceptmunkáját is láthatjuk, ezekkel a művészet határait igyekezett kitapogatni. Vérbeli festő volt, de olyan korban élt, amikor már nem lehetett „csak” festő, művészete elválaszthatatlan az említett kísérletektől is. A Képzőművészeti Főiskolán az egyik legjobb kezű tanítványnak számított, könnyedén helyezkedett a nagy elődök stílusába, miközben a maga festői útját kereste. Korai képei kopott, szálkás csendéletek, absztraktba hajló műterembelsők, néhány montázs.
A művész szellemi végrendeletének megvalósítása, hogy a Ludwig-beli kiállításon ezek a korai munkái az első teremben együtt jelennek meg legutolsó festményeivel.
A termeken végigsétálva tanúi lehetünk, hogyan lépett el rendre a festészet mellől, és hogyan tért oda vissza mindig új tapasztalatokkal. Látjuk a hetvenes évek második felében készült konceptuális művei mellett is a festészethez való visszavágyódásának bizonyítékait: popfestményeket és klasszikus alkotók újraértelmezéseit, másolását. Izgatta a tautológia: az ismétlés, a visszatükrözés, a reflexió. Egy munkáján az olasz Maestri del colore című könyvsorozat köteteinek címlapjait másolta, és állította kompozícióba. Aztán mesterművek reprodukcióit hozta létre, de mellettük nagy üres felületeket hagy a vásznon, üzenve: a festmény nem zárt.
A nyolcvanas években is a mű határait keresi. Egyrészt a hagyományos téglalapkeretből valóságosan kilépő, kitüremkedő kompozíciókkal (Reflex), másrészt a képek alá, mellé helyezett társképekkel. Utóbbiak általában a festmény egészének vagy egy részletének visszatükrözései. Hol az egész kép azonos méretű fotómásolata (Fordított helyzet), hol a kompozíció elé helyezett tükörben megjelenő visszatükrözések fotói (Cím nélkül). A főképpel való viszonyuk új értelmezési utakat kínál, és talán a befogadóra, a befogadásra is utalnak.
|
A festőművész legharmonikusabb sorozatának egy darabja: Lomb IV.
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A kép és a kép határain túli világ viszonyáról szólnak az 1992-es Porképek is, melyek a korábban laktanyának használt besztercebányai várban készültek egy nyári művésztelepen. Anyaguk a laktanya padlóján talált por. A kész alkotások úgy jelentek meg az épület kopott falain, mint kiragadott, formába zárt helyi valóságdarabok. Mint egy pohár víz a vízben.
Pályája vége azonban mintha kétféle lenne. 1995 és 2001 között létrehoz egy nagyon felszabadult és festői képegyüttest, a Lomb és ablak című sorozatot, amelyben a lombszöveteket idéző hatalmas felületek csorgatással, rövid elkenésekkel készültek. Sehol máshol nem látjuk ennyire kiegyensúlyozottnak, megbékéltnek, mint ezekben a lombképekben. Azt gondolhatnánk, hogy ez a terem festészetének végső temploma.
Ha nem lenne az a bizonyos első és egyben utolsó terem, amelyben az ifjúkori munkákkal együtt egészen másmilyen képek állnak a földön, hatalmas keretekben. Picasso, Matisse és más nagy példaképek stílusában festve. Nyilvánvalóan idézőjelben értelmezendők: „így festetek ti” vagy „így is festhettem volna”. Tökéletesek, hatásosak, de nem Tolvaly Ernő látványai. Ezek a hatalmas keretű képtárgyak körülbelül akkor készültek, mint a Lomb és ablak sorozat. Az utolsó években. Tessék körbejárni őket, és megnézni a festett hátoldalakat is, talán ott a megoldás: festészet a festmény mögött.
Csodálatos rendszer – Tolvaly Ernő-retrospektív a Ludwig Múzeumban november 30-ig.
