Dvorák talán életben maradt

KOVÁCS JÁNOS: Az előadó elsősorban közvetítő, az az elsődleges dolga, hogy a kottával minél szorosabb kapcsolatba kerüljön, minél alaposabban megvizsgálja, mi lehetett a szerző szándéka. A karmester pedig a közvetítők közvetítője, mivel a pálca nem zenél. A karmesternek úgy kell koordinálnia a hangszeres művészek munkáját, hogy lehetőség szerint minél többen ugyanarra gondoljanak.

MAGAZIN: Vegyünk egy példát. Egyszer beállítottam egy barátomhoz, aki épp Scarlatti-szonátákat hallgatott Horovitz előadásában. Feljajdultam. Sok mindent szeretek Horowitzcal hallgatni, de amit ezzel a derék barokk szerzővel művel, az nekem fáj. Egy virtigli romantikus komponistát, egy második Schumannt csinál szegényből. A barátom meg azt mondja, meghal az unalomtól, ha Scarlattit scarlattisan játsszák. Ő pont így és csak így, romantikusan ellazítva szereti. Miért ne lehetne egy szerzőt kiforgatni önmagából, miért ne rendelhetné őt egy nagy előadó a személyisége alá?

KOVÁCS JÁNOS: Horowitz biztosan nem előre megfontolt szándékkal akarta meghamisítani Scarlattit. Így gondolta. Horowitzért nem rajongok, de nem lehet mindig pontosan megszabni, mi hiteles, mi nem. Én például a historikus előadói stílust nagyon nem szeretem, pedig nem vitathatom, hogy a jó historikus előadások jobban megközelítik az egykori előadások valóságát, mint például mi fogjuk abban a h-moll misében, amire most készülök. Én a Goldberg-variációkat vagy a Wohltemperiertes Klaviert is jobban szeretem zongorán, mint a Bach korabeli hangszereken. Nem mondom, hogy igazam van, de akkor is jobban szeretem Goulddal a Goldberg-variációkat és Richterrel a Wohltemperiertes Klaviert kalapácszongorán.

SZABÓ ILDIKÓ: Minden kornak megvan a lenyomata. Van, aki sikítva menekül ki a szobából, ha felteszik Casals Bach-felvételeit. Ha ma úgy kezdenék bele egy versenyen a C-dúr szvitbe, ahogy Jaqueline du Pré, kicsapnának egyből. Számomra is elképzelhetetlen ma úgy játszani Bachot, ahogy ők játszották, pedig nagyon nagyra tartom őket. Ma már ezekről a Bach-szvitekről rengeteget tudunk, de mielőtt Casals felfedezte őket, nem játszotta senki. A hegedűsöknek könnyebb, mert hegedülni tudott Bach, de csellózni nem. Látom lelki szemeim előtt, ahogy a felesége, Anna Magdalena, akinek a lejegyzéseiből a szviteket ismerjük, próbál végigvinni motívumokat következetesen, hogy így kössük, vagy úgy kössük, miközben, lóg rajta nyolc-tíz gyerek, és akkor van, amit végigvisz, van, amit nem, és nem ad semmi fogódzót. Nyilvánvaló, hogy az egész nincs egységben, mégis vannak, akik mindent pontosan az urtext szerint akarnak lejátszani akkor is, ha nem logikus. Mező László tanár úr mondta az ilyenekre: olyan alaposak, hogy a hibát is lejátsszák. Ahelyett, hogy valamilyen koherens koncepciót alakítanának ki maguknak.

KOVÁCS JÁNOS: És ha van is a szerzőtől eredeti kézirat, a XIX. század közepéig a zeneszerzők nem írták le pontosan, mit akarnak. Sem artikulációban, sem dinamikában. Részben az előadókra bízták, részben az élő tradícióra, mit miképp illik játszani. Haydn például nagyon fukarul bánt az előadói utasításokkal. Mahler viszont már nagyon pontosan leírta a szimfóniáiban, mit szeretne. Egyszer hallgattam Bernsteinnel és a Bécsi Filharmonikusokkal Mahler IV. szimfóniáját. Bernstein mindent csinált, csak azt nem, ami a kottában volt. És mégis zseniális volt. A tehetség öntörvénye. De ha valaki megpróbálja utána csinálni: lelövöm! Szvjatoszlav Richter számomra a legelső előadó. Ő mániákusan foglalkozott minden darabbal, minden erejével azon volt, hogy a művet állítsa előtérbe, a személyiségét húzza a háttérbe. Na de, annál sajátosabban, markánsabban aztán nem lehet előadni egy művet, ahogy ő.

MAGAZIN: Volt egy nagyon öntörvényű megújítója a magyar operajátszásnak, aki egyáltalán nem volt zenész: a nemrég elhunyt Jurij Ljubimov. A nyolcvanas évek elején megrendezte itt a Don Giovannit. Volt, aki azt mondta, végre nálunk is elérkezett az operajátszás a jelenbe. Mások azt mondták: itt van ez az önmegvalósító, róla szól minden, nem a Mozartról. Kovács János számára azért is emlékezetes lehetett ez az előadás, mert a felesége, Sudlik Mária pályafutásának ez volt az egyik csúcspontja. Mai, érzéki Donna Elvirát vitt a színpadra, amilyet addig még magyar színpadon senki. Tán beszéltek is erről otthon.

KOVÁCS JÁNOS: Dehogy beszéltünk! Ő mindig is nagyon öntörvényű művész volt. De az tényleg nagyon fontos előadás volt. Akkor vihart kavart, ma már klasszikus. A Don Giovannihoz is nagyon kevés színpadi utasítás van, egy Mozart-darabbal eléggé szabadon garázdálkodhatnak a rendezők, csak tehetségesnek kell lenni. Az az előadás operajátszásunk egyik legfényesebb csillagórája volt. A teljesen botfülű Ljubimov nem tudta megkülönböztetni a recitativót az áriától, Fischer Iván magyarázott el neki mindent. Ljubimov nem operát, hanem színházi előadást rendezett, kitalált egy isteni keretjátékot, és próbálta színészként mozgatni az énekeseket. Volt, akit sikerült, volt, aki nagyon ellenállt.

Fotó: Móricz-Sabján Simon

MAGAZIN: A Casals-versenyen pár hete volt rengeteg különdíj: sok-sok koncertmeghívás. Szabó Ildikónak is jutott egy csomó. Az járt a gálán a fejemben: hogy is van ez? Ezek a díjazottak: valakik. Jelentős, professzionális művészek, a fellépésüknek értéke van. Díjként vesznek át, köszönnek meg valamit, amit ajánlatként kellene kezelniük: köszönöm a megrendelést, beszéljük meg vagy beszéljék meg az ügynökömmel, mikor, mit, mennyiért.

SZABÓ ILDIKÓ: Jó felvetés. Nem mindenki, de sokan úgy gondolkodnak, adok egy fellépési lehetőséget, a fiatal legyen hálás, hogy egyáltalán. De ezt a gondolkodásmódot nem kell elfogadni: leteszek az asztalra egy minőséget, és elvárom érte, amit ér. Honoráriumot, és hogy legyen annak a koncertnek következménye. Egyébként ezek a meghívások a Casals-versenyről a 2015–16-os szezonra szólhatnak. Egy zenekari titkár vagy menedzser meg fog keresni, hogy mit játszunk,mikor, kinek mi a jó. Biztos meg tudunk majd beszélni valamit, ami mindenkinek jó lesz.

MAGAZIN: A Casals-verseny döntőjében fél nap alatt négy versenyművet összesen hétszer, hét szólistával, hét karakterrel kellett eljátszania a Rádiózenekarnak. Nem utálják?

KOVÁCS JÁNOS: Hát, ha olyan pechünk lett volna, hogy mind a heten a Dvorák-csellóversennyel jutnak be a döntőbe, attól azért gyomorrontást kaptunk volna, de szerencsére semmit nem kellett kettőnél többször eljátszani. A zenekarnak éppen az a játék a dologban, hogy másféle elképzelésekkel jönnek a versenyzők, és akkor a szerint lehet alakítani az előadást. Nekem kevés volt a próbaidő. Másképp tudtam volna a zenekar elé állni, ha kicsit jobban kiismerhetem a versenyzők egyéniségét, elképzeléseit. Így sok mindent kellett reflexből csinálni.

SZABÓ ILDIKÓ: A középdöntőt jó nehéz programmal befejeztem este tízkor, éjfélre lett meg az eredmény, még később derült ki, hogy másnap reggel fél tízkor mehetek próbálni a Sosztakovics-csellóversenyt, ami fizikailag is egy sportteljesítmény, és nagyon kellett koncentrálni, hogy egy zongorás és egy zenekari próbával jól sikerüljön a döntő.

MAGAZIN: Hatalmas áradatban jönnek a Távol-Keletről fiatal zenészek, a Casals-versenyre is több tucat csellista érkezett csak Dél-Koreából. Szabó Ildikó itt egy koreai fiú mögött, korábban Rohmann Ditta Lipcsében egy kínai lány mögött lett második. Mennyire épülnek bele ezek a messziről jött fiatalok amégiscsak európai központú klasszikus zenei kultúrába?

SZABÓ ILDIKÓ: Nagyon különböző. Tanúja voltam, amikor egy koreai lány érkezett Gustav Riviniushoz Saarbrückenbe, hogy tanulni szeretne nála. Rivinius azzal fogadta, hogy remek, de akkor ebben a kultúrában, amelyben tanulni akar, el kell mélyednie. Meg kell tanulnia, jó könyveket kell olvasni németül, intenzíven foglalkoznia az európai zenével. Voltam Dél-Koreában kamaszkoromban, és azok az értékes hangszerek, amit én ott a velem egyidős fiatalok kezében láttam... Amennyi pénzt ott ebbe belefektetnek! Külön iparágat csináltak ebből, ami remek. Ha sokkal jobb vagy, akkor is nagyon nehéz felvenni a versenyt azzal, aki sokkal jobb hangszerrel áll ki. Aztán egy ponton persze kipukkad a lufi, és nem haladnak tovább azok, akik mögött nincs igazi tudás és tehetség.

KOVÁCS JÁNOS: Semmilyen sémát nem lehet ráhúzni a távol-keleti világra. Én a tokiói filharmonikusokat szoktam olykor vezényelni. A személytelen, korrekt feladatteljesítés morálja annyira mélyen átjárta a japán kultúrát, hogy ezzel a személytelenséggel a zenekarban is meg kellett küzdeni. De ma már ez a személytelenség is eltűnőben van. Szeretnek viszont lemezfelvételekből tanulni. Ez a halálom. Játszottuk Tokióban A csodálatos mandarint, kijavítottam egy helyen az oboást, és erre azt mondja, hogy ott igenis fe-t és nem fiszt kell játszani, mert ő hallotta ezt a bostoni szimfonikusoktól lemezen, és ott is f-et játszanak... Ez a vég.

SZABÓ ILDIKÓ: Az én korosztályomra abszolút jellemző, hogy felmegyünk a YouTubera, ezt a vonást ellopjuk Rosztropovicstól, azt az ujjrendet Fournier-től, és készen vagyunk. Nekem akkora élményem volt, amikor tavaly felvettük édesapámmal az Emanuel Moór kettős versenyét, amit eddig senki. Imádtam. Valamikor ezt a Moórral nagyon szoros kapcsolatban lévő Casals játszotta az élettársával és Mengelberg vezényletével. Megkaptuk Mengelberg kottáját a bejegyzéseivel, de abból nem derült ki, hogy a jó nehéz csellószólamokat milyen vonásokkal kell megcsinálni, azt mind magunknak kellett kitalálnunk. Mi teremtettük meg a hagyományt. Tőlünk lehet lopni.

Fotó: Móricz-Sabján Simon

MAGAZIN: A Casals-verseny döntőjében is két nagyon különböző koreai személyiség volt jelen.Mun Taeguk, a fiú első lett, Lim Hee-Yung, a leány nem nyert semmit. Ő volt az egyik, aki a Dvorák-koncertet játszotta, a Szabó Ildikóval megosztva második helyezést nyert lengyel versenyző volt a másik. Számomra Thomas Daroch előadása jellegtelen volt, érdektelen, és a zenekari hangzás is homályos, kásás volt mögötte. A második előadásban a zenekari kép kitisztult, kontrasztos lett, a koreai lánytól a csellóverseny értelmet nyert. Véltem én, a laikus.

KOVÁCS JÁNOS: Egy versenyen mindig vannak érdekes döntések, de nyilván az is számított, ki hogyan játszott addig. A Zeneakadémia nagytermének akusztikáját pedig úgy tették tönkre, ahogy csak lehet. Az a terem egy borzalom. Mi pedig a versenyzőkkel tíz percet kaptunk, hogy belakjuk. Katasztrófa volt, amit szegény lengyel fiúval műveltünk, szerintem nem is sokat lehetett hallani abból, amit ő játszott. Másodjára tapasztaltabbak és nyugodtabbak voltunk, tisztább fejjel játszottunk, nem lepett meg az az iszonyatos visszhang, amivel a zenekar hangja visszazúdult. A kollégáknak is jeleztem, ahogy tudtam, hol kell halkabbra fogni. Ezért aztán másodjára Dvorák már talán életben maradt.