– Vagy egy női nevet. Az új könyvben ugyanis minden szörnyűséget így vezet fel. Nem túl férfias ötlet ez?
– Lehet. De hát nem csak szörnyűség van a könyvben, hanem gyönyörűség is. Egyébként ez nem egy előre kitalált koncepció volt, a női nevek, mint címek, maguktól kezdtek el sokasodni, aztán engedtem nekik.
– Ezek szerint az író sem uralja mindig az anyagát. Sokszor van szükség a szöveg sugallatára?
– Csak egy ideig írom én a szöveget, aztán már a szöveg alakítja magát, legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Egy idő után lesz egy önmozgása, és nekem nincs más dolgom, csak menni utána, engedni, hogy szaladjon, vagy hagyni, hogy ott torpanjon meg, ahol neki tetszik. Soha nem tudom, mi lesz a vége a történetnek, amikor elkezdem írni. Én és történet ezt együtt találjuk ki írás közben.
– És ha nagyon ellenáll?
– Van olyan is, hogy egy novella egyszer csak megmakacsolja magát, lehúzza a redőnyt és akkor nem lehet mit kezdeni vele, nem engedi, hogy hozzá nyúljak. Aztán eltelik egy-két hét vagy egy-két év, és hirtelen újra kezesbárány lesz, együttműködő és akkor be lehet fejezni őt. Vagy nem.
– Ebből a könyvből is úgy tűnik, hogy a rövidpróza az igazi tere és közege. A regény, mintha a folyton megújuló kiadói követelésre lett volna frappáns válasz. Visszatérés ez tehát vagy az út logikus folytatása?
– Nincs visszatérés, mert a novellát soha el nem hagytam. Mindig elsősorban novellistának éreztem magam, attól függetlenül, hogy írtam-írok mást is, esszét, drámát, forgatókönyvet, regényt vagy gasztronómiai cikkeket. Remélhetően fogok még működni a rövidpróza határain túl is.
– Jó, hogy említi a gasztronómiát. Manapság az az olvasó érzése, hogy már nem mindig elég maga az irodalom, a tehetség. Jó, ha az író énekel, főz vagy épp színészként játszik a saját életművében. Mit gondol erről?
– Nem véletlenül használtam a „gasztronómiai cikk" kifejezést. Én az Ede a levesben vagy a Nagy Macskajajkönyv című társszerzőségeimet nem tekintem szépirodalomnak. Az egyikben gasztrotörténeti írások vannak, a másik meg egy tréfa. Fogalmazhatok úgy is, hogy a polgári foglalkozásom: gasztronómiai újságíró. Sok írónak volt irodalmon kívüli szerelme, mondjuk Ottliknak a bridzs, Hemingwaynek a vadászat, Krúdynak az álom – s ezekből könyv is született. De hát nem ettől lettek irodalmilag megkerülhetetlenek.
– Azért vannak hátrányai is ennek.
– Igen, az én gasztronómiai irányultságomnak van hátránya is, előnye is. Egyfelől sokan megismerték a nevemet a gasztronómiai munkáim miatt, akik talán soha nem olvastak volna, ha csak szépirodalmat írok. Másfelől lett egy ilyen skatulya, amibe belekerültem, a „levesíró" skatulyája, és a sznob legyinthet, ja, ez nem író, ez ilyen főzőhülye. De ezt nem bánom. Ha jó vagyok, előbb-utóbb eltűnik a skatulya. És még azt is gondolom, hogy ezekben a sivár, olvasószegény időkben abszolút nem bűn, ha trükkökhöz folyamodunk, mikor az olvasót vissza akarjuk szerezni magunknak. Mondok egy konkrét példát. Mikor Szálinger Balázzsal átvettük a Hévíz című irodalmi lap szerkesztését, alig volt közönsége a lapnak. Úgy húsz ember járt a lapszámbemutatókra.
– És most?
– Amikor elkezdtünk főzni, és az adott témához igazított vacsorakóstolóval vártuk az olvasókat (a Hrabal-számnál például cseh sörgulyást főztünk), akkor volt, hogy száz ember is érkezett. Nem hiszem, hogy ez aljas trükk lenne. Ha eljön valaki egy sörgulyás miatt, és közben rájön, hogy a kortárs irodalom izgalmas, hogy tehetséges fiatal írók és költők vannak, akkor már megérte. Nem állítom, hogy a Hévíz népszerűsége egyedül a főzésen áll vagy bukik, de hogy hozzájárul, az biztos.
– Vagyis itt lenne az ideje újra izgalmassá tenni a szépirodalmi folyóiratokat?
– Egyre több pozitív visszajelzés érkezik a Hévíz folyóirattal kapcsolatban. Mi azt találtuk ki, hogy úgy teszünk szerkesztéskor, mintha ma létezne az úgynevezett „olvasó". Aki nem kritikus, nem szerkesztő, nem kulturális újságíró, nem író és nem költő stb., tehát az „irodalmi szakmától" teljesen független olvasó. És mi nekik készítjük ezt a lapot. Azt hisszük, ha úgy csinálunk, mintha lenne olvasó, akkor előbb-utóbb lesz is. Nem akartunk még egy (százegyedik) lapot a szakmának. Ezért aztán ezt az egymásnak üzengető recenzió műfajt is elfelejtettük, és helyette nagyobb esszéket közlünk, mert ezt a haldokló műfajt sokkal többre tartjuk, és alkalmasabbnak az „olvasó" kényeztetésére. Mert legfőképpen kényeztetni akarjuk az olvasót. Népszerű, popos, ábrázatában is korszerű, vagány, ugyanakkor szakmailag is komoly lap a célkitűzésünk. Kezd alakulni a dolog... Karácsonyra a Magvetőnél jelenik meg egy antológia az elmúlt három év terméséből.
– Az első novellában feltűnik egy ügynök, aki első és utolsó mondatokat árul. Mennyiért venne magától mondatot?
– Én magamtól nem veszek, hanem lopok mondatot. Egy pillanatig nem figyelek oda és ellopom. Számos olyan mondatom, bekezdésem van, amit már három-négy teljesen különböző helyen is felhasználtam. Ide is jó, oda is jó, és már viszem is. A saját magamtól való lopás jogát fenntartom!
