Elsőként az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnáziumot kerestük föl, ahol kiderült: ez a tanoda nemcsak az oktatás színvonala és barátságos jelene, de kalandos múltja miatt is érdemes a figyelemre. A Pesti Izraelita Hitközség Alapítványi Főgimnáziumaként épült és, ahogy az hivatalos leírásokban olvasható: 1892 valamint 1895 között három alapítvány is létesült felállítása érdekében, amelyben „az alapítványtevők a zsidó elit növekvő vallási közömbösségének és ezzel járó identitásvesztésének az ellenszerét remélték megtalálni.”
Az 1914-ben elkezdett iskolaépítést az első világháború akasztotta meg, működését később a második világháború, amelynek vége felé a termeket tanulók helyett munkaszolgálatosok töltötték meg, mégpedig egy jeles zsidómentő, bizonyos Ocskay László jóvoltából körülbelül 2500-an. Viszonylagos biztonságban élhettek itt névtelenek és ismert emberek, például Kadosa Pál zeneszerző, Kabos Ede olimpiai bajnok kardvívó, Ráday Imre színész, vagy Kellér Dezső író, humorista, konferanszié. És akkor még nem beszéltünk az épület nagyon szép kő- és tégladíszeiről, a ma színházteremként működő egykori zsinagógájáról, az általánosságban harangtoronynak vélt díszes kéményéről, egyéb szép és rejtelmes szegleteiről.
Az iskolalátogatás után a Karinthy Frigyes út 24. számú, szépen felújított házba igyekszünk, ahol ha lehet, még több csodálkoznivaló akad. Az udvaron a Budafoki Dohnányi Zenekar tagjai és a házban lakó gyerekek muzsikálnak, a szűk szenespince fakreclijein egy olyan fotókiállítás várja az érdeklődőket, amelynek negatívjaira egy közelben lakó fotográfus bukkant néhány éve lomtalanításon. S miközben a 30-as, 40-es évekből származó családi képeket nézzük, a pincében egy régi hangfölvétel szól, amelyen maga Karinthy szaval és énekel.
Valaki figyelmet kér a harmadik emeletről, ahol a gangon megköszönti a ház legidősebb lakóját, pillanatokkal később pedig az épület egykori lakója, Illéssy Mátyás százhalombattai plébános a következő szavakkal szenteli meg, majd leplezi le a százéves, szecessziós, gyönyörűen felújított levélládát: „Mindannyian legyünk a szeretet postásai!” Lássuk be: elég necces mondat, máskor marcipános túlzásnak vélnénk, de ezúttal még ez is belefér, és magunkban mi is megfogadjuk: a szeretet postásai leszünk.
Egy darabig nézzük még a földszinti falakon látható alkalmi kiállítást, amelyen fotók, dokumentumok találhatók a ház múltjából, köztük lakónévsorok, visszaemlékezések és egyebek mellett egy korabeli névtelen feljelentés is egy vélelmezett házbéli „communista ügynök” ellen. Továbbmegyünk a Csaba utca 7.-be, ahol csak nagyon rövid időt tudunk eltölteni, így sajnos nem ismerjük meg a történetet, miképpen várták a lakók annak idején az első emeleti festőműterembe igyekvő Horthy Miklóst. A Gogol utca 22.-be sietünk, és még magunk sem sejtjük, hogy olyan élményben lesz részünk, amit nem felejtünk el egykönnyen.
A szépen felújított idős ház csöppnyi udvarában talán százan lehetünk már, amikor a földszintről hallható zongorakíséret mellett (a házban lakó Váradi Katalin karmester játszik), a második emeleti gangról felhangzik a Carmen egy részlete, de olyan gyönyörű hangon, amit legfeljebb az Operaházban lehet hallani. És tényleg: Szolnoki Apollónia operaénekes kápráztatja az egybegyűlteket. Pillanattal később a földszinten, a poroló tetején kezd énekelni Hábetler András operaénekes egy részletet a Varázsfuvolából, aztán ez első emeletről Kádek Heni idézi elegánsan és átütő erővel Edith Piafot.
És már nincs megállás: fölcsendül a harmadikról a Ha én gazdag lennék című dal, a poroló környékéről jönnek némi sanzonok, énekel a házban lakó énekes-színésznő és lánya (Vekerle Andrea és Ürmössy Panni), aztán opera megint: egy kis Don Giovanni, egy kis Figaró házassága. Zeng a bérház énektől, tapstól, bravózástól, és hogy mindeközben mire gondolunk, azt nem írjuk ide, mert igyekszünk kerülni a túlzottan érzelmes mondatokat. Befejezésül csak annyit jegyzünk meg, hogy a szeretet postásaiként most már ismertünk néhány házszámot és néhány utcát, ahol a jövőben nem tévedünk el.
