Búvópatak, Bojtorján

A Bojtorján annak idején még a country fővárosában, Nashville-ben is sikert aratott zenei alázatosságával, pontosságával, tökéletes többszólamúságával. Nyilván nem azok őrültek meg értük, akik Willie Nelsonért vagy az Oak Ridge Boysért; már ha a szabályos Bojtorjánért meg lehetett őrülni egyáltalán. A szerv megnyugodhatott, a gyerekarcú Pomázi és társai fellépése alatt Tennessee-ben és a budapesti countryfesztiválon sem kellett csúcsra járatni a rendfenntartást... (Bizony efféle zenés seregszemle is volt fővárosunkban 1982-ben).

„Ha visszatérne, ha visszatérne az a boldog, bolond idő..." Nagy Zoltán

A csapat ugyanolyan precízen játszott hajdanán, amilyen aprólékos gonddal muzsikált a Művészetek Palotájában három évtizeddel később, és nem változott abban sem, hogy szelíd derűt árasztott maga körül. Nemegyszer akkor is karácsonyi hangulat költözött volna a terembe, ha a – többi közt – vonósnégyessel és fuvolistával megtámogatott együttes nem dalolja el a December végén című számot, és bensőséges kapcsolatra utalt (a Pomázi–Vörös–Horváth Attila-szerzemény, az Összetartozunk mellett) az is, hogy a másfél ezres telt ház gyakorlatilag fejből fújta a nóták jó részét a Tizenhat évestől a Lusta folyóig, a Szerelmem volt a nagy színésznőtől a Lóversenyig. (A fiatalabbak kedvéért érdemes felidézni az utóbbi múlhatatlan refrénjét: „Dobjunk félre végre minden átkos szenvedélyt, / éljünk egészségesen, / menjünk a zöldbe, szívjunk friss levegőt, / irány a lóverseny!")

Ebben a hangulatban a zenekar megengedhette magának befejezés gyanánt, hogy csak Pomázi ragadjon hangszert, és egy szál gitárral megénekeltesse a hálás publikumot. „Vigyázz magadra, fiam!" – dalolták könnyek között a nyolcvanas évek újra ábrándos tekintetű bakfisai, akik korábban azt is maguk elé révedve dúdolták, hogy „ha visszatérne, ha visszatérne az a boldog, bolond idő..."

Másfél órára visszajött, az biztos.