Duke Ellington híresen kedves, barátságos ember volt, hosszú pályafutása során alig pár zenészt rúgott ki a zenekarából. A leghíresebb eset Ben Websteré volt, aki a 40-es évek közepére a dzsessz egyik legismertebb, legbefolyásosabb alakja és Ellington szaxofonkórusának vezetője lett.
Mint oly sok más muzsikus, nemcsak a saját hangszerén volt jó, hanem zongorán is. Gyermekként Kansas Cityben zongorázni és hegedülni tanult, mielőtt a később Louis Armstrong és Earl Hines együtteseiben híressé vált szomszéd srác, Budd Johnson megmutatta volna neki a szaxofonjáték alapjait. Ellington kivételes kegyként megengedte Websternek, hogy a zongorához üljön, amíg ő a szünetekben a vendégekkel cseveg vagy a zenekar ügyeivel foglalkozik. Egy alkalommal azonban hiába intett neki, hogy álljon fel, Webster tovább játszott. Ebből szóváltás, majd hangos veszekedés lett, amelynek végén a szaxofonos hátrarohant, és az öltözőben késsel összekaszabolta Duke egyik drága fellépő szmokingját.
Ez 1943-ban történt, amikor az 1909-es születésű Webster már nem volt éppen taknyos tinédzser. Környezetében mindenki tudta róla, hogy józanul aranyos, vicces fickó, ha azonban iszik, kötekedős, káromkodós, verekedős vademberré változik. És ivott, mint a kefekötő. Bikaerejével és utcai harcos modorával gond nélkül ütötte le az útjába kerülő ellenfeleket, legyenek azok a bárban dolgozó lányokat futtató stricik, a kikötőből beugró matrózok vagy részegen „beszóló” törzsvendégek. Még csak busa feje tetejére nyomott pici kalapja se esett le közben. Ugyanez a pasas, amikor éppen Kansas Cityben az anyjánál élt, végtelen szeretettel és türelemmel gondozta a mamát és annak nővérét. Esténként nemcsak ágyba fektette őket, de mindkettejük haját hosszan fésülgette.
Steve Wallace dzsesszblogján leír egy torontói esetet, amikor Webster, aki éppen csak befejezett egy lágy balladát, meglátott egy barátot, és elindult felé a tömegen keresztül. Egy peches rajongó útközben megpróbált autogramot kérni tőle, de ő úgy sodorta félre, hogy a fiatalember hanyatt esett és minden rajta levővel együtt felborított egy asztalt. A nagydarab zenész oda sem nézett, és egy pillanat múlva már gyengéden zárta karjaiba törékeny, idős nőismerősét.
Nem véletlenül volt két beceneve. Az egyik a Béka (Frog), még gyerekkorából, a másik a Brutális (The Brute) részben pont az ilyen esetek miatt. De brutális volt az erő is, amellyel a szaxofonba tudott fújni. Nem volt virtuóz technikája, legalábbis nem nagyon csillogtatta, mert nem volt rá szüksége. Széles ecsetkezelésével így is méltó partnere tudott lenni például a sok más zenészt megfélemlítő gyorsaságú Art Tatumnak. A tempósabb számokban hörögve, recsegve, morogva, a hangszer mellé dörmögve nyomta, a lassanként fő műfajává lett balladákban viszont szelíden búgott és susogott. Egyrészt a zabolázatlan szving áradt belőle, másrészt a nyugodt, bölcs szeretet. Nemcsak viselkedésében, zenéjében is egyszerre volt Dr. Jekyll és Mr. Hyde.
A három tenor nem a 80-as évek találmánya, egy emberöltővel korábban Webstert, Lester Youngot és Coleman Hawkinst hívták így. Webster nem volt se gazdag, se jól öltözött. Viszont egója az eget verdeste. Amikor szerződtették a norvég trónörökös fogadására, a protokollt felrúgva, kezében Ol’ Betsynek becézett szaxofonjával beállt az érkező vendégek sorába, barátságosan hátba veregette a házigazdát és bemutatkozott: – Ben Webster, a tenorok királya. Nagyon örülök, hogy találkozunk, herceg.
A beat és a modern dzsessz nyomása elől a hatvanas évek közepén Európába költözött. Londonban, Koppenhágában, végül Amszterdamban élt, 1973-ban bekövetkezett halála után itt is helyezték végső nyugalomra. A dán fővárosban utcát is elneveztek róla.
Utolsó kérése az volt, hogy a jó öreg Ol’ Betsyn ne játsszon senki más. A világ talán leghíresebb tenorszaxofonját, egy 1938-as francia Selmert a Rutgers Egyetem Dzsesszintézetében, New Jersey-ben őrzik. Vitrinben áll, nem játszanak rajta.
