Elég csak végigsétálni a pesti Nagykörúton, hogy igazolva lássuk ezt a statisztikát. Javarészt feszült, szomorú arcok, zilált küllemek jönnek szembe – és szembesítenek önmagunkkal az egymás hegyén-hátán sorakozó turkálók meg bazárok kirakatüvegében. De mindez még nem indokolja azt a bizonyos 110. helyet, az Európától és a parlamenti demokráciáktól való többkörnyi, drámai lemaradást. Minálunk van még valami, ami az ilyen óhatatlanul elnagyolt felmérésekben pusztán a maga oda nem valósága miatt megfoghatatlan. A társadalmi gyűlölség.
Lehet ezt persze szebb szavakkal is illetni. Ezt hívjuk tizenévek óta ároknak, drámai kettészakítottságnak, de a lényeg mégiscsak az, hogy ma már az ország egészének mentális állapotát rombolja a táborpszichózis. Az ember vagy itt van, vagy ott, vagy „a mieink”, vagy „azok” közé tartozik, s aki a másik barikád mögé szorult, azt gyanakodva figyeli, gúnyolja, megveti. Közhely, de attól még igaz, hogy családokat ver szét, baráti közösségeket tesz tönkre ez az állandó harci készültség, és lényegében az újságvásárlástól a tantestületi értekezletig lehetetlen ma már egy célorientált párbeszédet lefolytatni úgy, hogy vagy az elhallgatás, vagy épp a kibeszélés ne szüljön azonnali konfliktust.
A Boldog új évet tehát egy igen széles körben az elmúlt hetek során egészen pontosan azt jelentette, hogy Orbán takarodj.
Ez a kör a boldogtalanok köre. Azoké, akiknek dühét, frusztrációját, elégedetlenségét lehetetlen beleszuszakolni olyan kategóriákba, amelyeket az egzisztenciális biztonság vagy a szociális kapcsolódások puritán ismérveivel írunk körül. Boldogtalanok, mert jóllehet van munkájuk, megélhetésük, valamiféle pozíciójuk – hisz még sokuknak van , helyük már nincs a társadalomban.
Napról napra kapják az üzenetet, hogy szükségtelenek, jóformán láthatatlanok. Amikor berzenkednek a hivatalos retorika záporozó nyilai ellen, borsódzik a hátuk az országvédelemtől meg a függetlenségi háborútól, féltik, ami az övék, és viszolyogva szembesülnek a közvagyon fosztogatásával, közben pedig farizeusok akarják megmondani nekik, hogyan éljenek keresztényi módon (miért is pont keresztényi módon kéne élni egy zömmel nem vallásgyakorló országban?), azt is tudják, hogy a véleményük porszem a méregdrága kabát hajtókáján. Az egyharmad hallgasson.
Ezek a láthatatlan emberek egyszerűen a társadalomba való visszafogadtatást kívánják egymásnak, amikor azt mondják, boldog új évet. Egy olyan demokráciaértelmezést óhajtanak, amelyben a hatalomnak nemcsak az az ember, aki rá szavazott (kettőből jó, ha egy), hanem a teljes közösség, melynek adóját költve az országot igazgatja. De éppen emiatt vetődik fel a kérdés: tudjuk-e, mit kíván a magyar nemzet –már azon túl, hogy „legyen béke, szabadság és egyetértés”? Mert ez csak a felvezetés. De van-e fogalmunk arról, hogy mi lehet utána a tizenkét pont?
A kormány emlékezetes módon program nélkül nyert választást tavaly tavasszal. Az ellenzék, ezt ugyancsak nehéz volna feledni, lényegében egymásnak ellentmondó célokat fésült végül össze semmitmondó szövegekké, azt remélve, hogy az egy zászló alá gyűlő személyiségek jelenléte pótolja majd a mondandót. Közben pedig az országban az van, ami: lopakodva és szinte észrevétlenül politikai vezérlőelvvé és napi gyakorlattá vált a társadalmi gyűlölség.
Hiszen mi másnak lehetne nevezni azt a mostanra mindenhová beszivárgott alapvetést, hogy aki szegény, az rosszul sáfárkodott a szerencséjével, aki szerencsétlen, az magára vessen, aki pedig segítségre szorul, annak úgy kell.
Nem egészen egy évtized alatt (hiszen ne felejtsük az Út a munkához programot) létjogosultságot nyert a szolidaritás tökéletes hiánya. Láthatók és láthatatlanok zömmel egyetértenek abban, hogy az úgy van jól, hogy aki az út szélére kerül, azt bele is rúgjuk az árokba. A segélyezést megszüntetjük, a pótlékokat rendszabályok betartásához kötjük, a nyomorgókat éhbérrel fizetett közmunkára kötelezzük, a hajléktalanságot betiltjuk, az iskolában szegregálunk. Elítéljük a naplopást, a „munka nélkül” szerzett jövedelmet, akárcsak azt, hogy valaki a „mi pénzünkből” ússza meg az éhhalált. És talán még akkor sem kapunk észbe, amikor az Opera előtti újévi tüntetésen egy aktivista és egy volt hajléktalan roma a színpadon azt skandálja: „Lakhatást, demokráciát, szolidaritást!” Mert akkor értetlenül hallgatunk. Nem kiabálunk velük. Nekünk most nem ez a fontos.
David Cameron, a boldogsági sorrendben huszonkettedik Nagy-Britannia miniszterelnöke 2011-ben Cary Cooper személyében boldogságügyi tanácsadót alkalmazott. Ezzel azon pofonegyszerű felismerés mögé szeretett volna tudományos bázist építeni, hogy a polgári elégedettség nagyban függ a mindenkori kormány tevékenységétől: hogy jól teszi-e a dolgát az egészségügy, az oktatás, a szociális ellátások terén, van-e gond a közszolgáltatásokkal, hol lapulnak sürgősen orvoslandó feszültséggócok.
Kétségkívül más felfogása ez a polgári demokráciának, mint amilyet az Orbán-kormány követ. Ez utóbbi hamisítatlan csináldmagad-népboldogítás: abból indul ki, hogy a társadalom egy részét még saját boldogulásánál is nagyobb elégedettséggel tölti el, ha azt látja, hogy csak az arra érdemeseknek jut a javakból.
Az aréna nézőközönségének öröme ez, a felpiszkált indulatok vezérlik, és látható, hogy itt egyre jobban működik.
De vajon mit tudna mondani egy boldogságügyi tanácsadó annak, aki majdan győzelemre viszi a kívánságot, miszerint „Orbán, takarodj”? Ötödik éve különös szakadék tátong ugyanis a rendszerváltó óhaj és az országjobbítási kényszer között. A láthatatlanok látszani akarnak, a félreállítottak a helyükre kerülni, a felháborodottak megnyugodni. Azt viszont lehetetlen nem észrevenni, hogy a személyügyi padlássöpréssel még semmi sem lesz elintézve.
|
Csináldmagad-népboldogítás
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Mi lesz, ha eljön a valódi lépések ideje? Ha jövedelemadó-emelés lesz, ha a tehetősebbek ismét arra kényszerülnek, hogy a társadalmi szolidaritás elve alapján többet adjanak a közösbe annak érdekében, hogy a rászorulók legalább valamit kaphassanak? Mi lesz, amikor az iskolában ismét egymás mellé kerül a gazdag és a nélkülöző, és ha csak az előbbi nem vesz magának extra ellátást, az egyenlő esélyek jegyében kénytelen lesz eltűrni a leszakadók jelenlétét?Mi lesz, ha az érdekérvényesítésre képtelenek kipöckölése helyett mindünk pénzéből megerősítjük a közoktatást, viszont méltányos tandíjat szabunk a felsőoktatásban?Mi lesz, ha ahelyett, hogy eltüntetnénk a hajléktalanokat, inkább költünk a sorsuk jobbra fordítására?Mi lesz, ha nem lesz közmunka? Mi lesz helyette?
Magyarország azért különlegesen boldogtalan hely most, mert a társadalom egyik oldalán nincsenek kérdések, a másik oldalán pedig nincsenek válaszok. Gyűlölség van, frusztráció és félelem a jövőtől. Tapintható a zavarodottság, a levegőben vibrál a feszültség. És bár az ember tudja, hogy ez nem elég, hogy ez kevés, ilyenkor önként jön a kívánság. Kis levegő, jelentőségteljes pillantás. Boldog új évet.
