Mindenesetre kevésbé tűnődött az ember akkoriban a „Big Mac" kiemelkedő sikerén, mint azon, hogy Nagy-Britanniában meg az Egyesült Államokban miért Paul McCartney Mull of Kintyre című dala, illetve Debbie Boone filmcímadó You Light Up My Life-ja lett a hetvenes évek legsikeresebb kislemeze. (McCartney zsenialitását persze nem vitatjuk. De egyáltalán nem biztos, hogy 1971 és 1980 között komponált számai közül a skót félsziget – nem mellesleg: a saját birtokán magasodó – hegyfokát megörökítő szám volt a legnagyszerűbb.)
|
Nem öregszenek: Stevie Nicks és Lindsey Buckingham 2014-ben
Mike Segar / Reuters |
Amúgy a Mull of Kintyre és a You Light Up My Life is hetvenhétben került a piacra, akárcsak a Rumours. Az utóbbit alaposan bevezették: a Go on Your Own Way című nótát már 1976 karácsonyán kiadták, és ennek nyomán 800 ezer előrendelés érkezett a nagylemezre. (De hol voltunk még akkor az ötvenszer 800 ezertől!)
A zenekar tagjai sem hittek az aratásban, mert Christine McVie, aki nyolc dalt jegyzett szerzőként a Fleetwod Mac 1988-ban közzétett Greatest Hits albumának tizenhat száma közül, a Dreamsről azt mondta: „Amikor Stevie először lejátszotta a zongorán, unalmasnak találtam." Ez a Dreams, amelyet Nicks komponált, nem csupán a nagylemez darabjaként, hanem önmagában is listavezető lett az Egyesült Államokban...
A Rolling Stone magazin pedig áradozott az albumról. Azt írta 1977 áprilisában: „A Fleetwood Mac laboratóriumi blues-rockot állított elő fényes háromperces betétekkel az első akkordtól a vokál minden egyes hajlításáig. A gyökerekhez visszatérő együttes lemeze a korai hatvanas évek zenés keresztes hadjáratának újbóli megdicsőülése." Utóbb ugyanez az orgánum minden idők huszonhatodik legjobb albumává avatta a Rumourst, és – a miheztartás végett – érdemes megjegyezni: a huszonhetedik helyen a U2 Joshua Tree-je következett.
Christine McVie-t nem véletlenül hívták lánynevén Perfectnek. Lindsey Buckingham ugyancsak tökéletes csapatjátékosként szólaltatott meg minden számot a maga módján. Pengetőt soha nem használt, az ujjaival kalandozott a húrokon. „Mindig azt vallottam, ne a zenész csillogjon – mondta. – Úgy kell muzsikálni, hogy a dal legyen a fénypont." Nemrégiben megkérdezték tőle, gitározik-e még. Azt felelte: „Inkább csak iszom."
De legalább él. Mert a bátyja, Greg alig negyvenöt éves korában, szívroham következtében elhunyt. Jóllehet, igazi sportember volt: a 200 méteres vegyes úszásban ezüstérmet nyert az 1968-as olimpián. Tiszta Amerikát tükrözött a dobogó: a tetején Charlie Hickcox, a harmadik fokán John Ferris állt. Azon az ötkarikás találkozón lépett bokszkesztyűben az emelvényre – a feketék emberi jogainak érvényesítéséért – Tommie Smith és John Carlos, a 200 méteres férfi síkfutás arany- és bronzérmese.
Amikor a világrekordot (19,83) elérő Smitht az újságírók az akkoriban kikísérletezett süncipőről faggatták, a sprinter azt mondta: „Fiúk, maguk csak írják meg, milyen idővel győztem. Az, aki elolvassa, tudja majd, hogy láb is volt abban a cipőben." A Fleetwood Mac szintén nagy tempót diktált: 1979-ben másfél éves (!) világ körüli turnéba kezdett. Járt – az Egyesült Államok megannyi városán kívül – Ausztráliában, Új-Zélandon, Japánban, Angliában, Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában, az NSZK-ban, és 1980-ban ennek nyomán készítette el dupla koncertalbumát.
Abból is aranylemez lett, de már meg sem közelítette a Rumours szédítő kereskedelmi adatait. Viszont a Pletykák A oldalán is hallható Don't Stop a Status Quo fennállásának harmincadik évfordulóján megjelent CD címadó dalává lépett elő. Pedig a jubileumi albumon Francis Rossi és társai olyanok előtt is tisztelegtek, mint a Beach Boys, a Beatles, Chuck Berry, a Creedence Clearwater Revival, Little Richard vagy a Searchers. Az a korong éppen húsz esztendeje, 1996. február 5-én látott napvilágot. Tegyük fel, és nem csupán feltehetjük, de biztosak lehetünk benne: szép nap lesz a mai.
