A Kelet-Európai Vurstli néha úttörővonatot indított el, amolyan lagzi-módra, annyi különbséggel, hogy itt volt egy egészen élethű mozdony is. Szólt az „egy a jelszó tartós béke”, a külföldiek pedig másnapos csodálkozással szemlélték a tüneményt: lehet, hogy Rákosi volt az igazi csókkirály a buliszőnyegen? És még találkoztunk két angol cukrosnénivel, akik különféle produkcióékért cserébe nyalókát osztogattak. Volt, aki csak énekelt, mások nyugodt szívvel fetrengtek a kiégett füvön, majd boldogan szopogatták a jutalmat.
|
Charlie angyalai a szigeten
Mohai Balázs / MTI |
Most jut hát idő alaposabban felfedezni a Sziget idei erősségeit. Például a tavalyinál nagyobb területen elterpeszkedő művészzóna, ahol a kiállítástól a boldogság receptjéig minden megtalálható volt. Leginkább Holy Olga (civil nevén: Kocsis Olga) szentélye vidított fel, az aranyozott oltár, és a Szűz Mária pózba merevedett fényképek, amellyel finoman karikírozta a vallás áruvá váló jelképeit.
Az Art Zone nyugodt és derűs légkörével fogott meg minden arra járót, no meg azzal, hogy ezt a hangulatot nem szabdalta szét egy oda nem illő DJ. A másik nagy dobás a Hungarikum falu helyére telepedő Magyar Nemzeti Múzeum gömbsátra, ahová bizony fenntartásokkal léptem be, ám annál nagyobb volt a csodálkozás.
A friss vizuális ötletekkel feldobott időutazás, a századokon átívelő ruhák, a fénylő, vibráló történelem az egyik legizgalmasabb helyszínné emelte a sátrat. Azt nem tudom, hogy a hollandok vagy az ausztrálok közül mennyien rakták ki Nagy Imre vagy Mátyás király ide-oda forgatható alakját, és így némi tudással felvértezve hagyták el a Szigetet, nekem viszont jobban bejött mint a kissé túlértékelt Luminárium.
|
Nem minden kulturális program sül el jól - vagy épp annyira érthető minden nemzet számára
Marjai János / MTI |
Csalódások is voltak persze. A Világfalu színpada mellé költöztetett hungarikum falu sokat vesztett jelentőségéből, pedig korábban ez kedvelt és kihagyhatatlan helyszín volt. De vele süllyedt az érdektelenség felé maga a színpad is, pedig hosszú évekig a worldmusic lakóhelye volt a második legfontosabb helyszín a szigeten a Nagyszínpad után. Elég volt itt belefülelni egy-egy csapat bulijába, hogy hosszú órákra ott ragadjunk feledve minden előzetes tervet és elképzelést.
Persze finom zene idén is volt, de a frenetikus hangulat nagyon hiányzott. Talán csak a Gipsy Burek Orkestar volt képes felvillantani valamit a régi időkből. A blues-ír színpadért pedig azért vagyok hálás, mert végre megvan a leginkább fülsértő élményem is. A három háziasszonynak kinéző Island Band trióval kínozni is lehetne fogyoltáborokban, de a műkedvelő hamisság később is megmaradt, amikor már célzottan kerestük fel a színpadot.
|
Hét tonna festékpor
Mohai Balázs / MTI |
Látatlanban az A38 sátorban fellépő német The BossHossnak adtuk a nap bulija címet, és ez némiképp be is jött. A tíztagú csapat úgy néz ki, mintha Új-Mexikó egyik csodásan lepukkant útszéli bárjában nyomnák a countryt, és nagyjából sikerült is felhevíteni a lézengőket. Csakhogy a banda felhajtást tekintve minimum a nagyszínpadra képzelte magát: letérdepeltette a közönséget, a frontember, Alec Völkel megúsztatta magát a fejek fölött (és nem esett le), majd tucatnyi lányt is felrángattak a színpadra (már az is kész csoda volt, hogy miként tudtak zenélni annyi ember között).
Csakhogy az amúgy vérpezsdítő zene kissé elmaradt a külsőségek mellett, bár bőven van potenciál bennük, az első szigetes fellépésükön túlhülyéskedték a dolgot. És még a vicces Amstrong-feldolgozás, az On The Sunny Side of the Street is kimaradt a repertoárból.
Az esti órákban a Madness celebrált egy korrekt házibulit, ami már azért sem volt rossz, mert előtte bölcs megfontolásból kihagytuk a hét tonna festékpor részvételével meghirdetett őrületet. Idén megfogadtam (a „mielőtt meghalnék” falra írtam föl), hogy nem hagyom ki az ide már szinte hazatérő Prodigyt, akik persze most is alaposan megmozgatták a színültig megtelt teret. De csak annyit írhattam be magamnak a Sziget-naplómba, hogy Maxim Reality-nél kevesbé idegesítő „énekessel” még alig találkoztam.
|
És persze bulizni is van mire
Mohai Balázs / MTI |
Az ének persze sosem volt a Prodigy erőssége, a big beat mellé nem is kellett csak néhány hangfoszlány, de Reality a legrosszabb metálzenekarokat idéző ordításai, formátlan bányászhangja egyenesen kiábrándító volt. Még szerencse, hogy a legtöbb rajongót ez egyáltalán nem érdekelte, hiszen még mindig van annyi erő és energia a főként régi fényére építő trióban, hogy ne figyeljünk oda a részletekre.
Így lesz ez minden bizonnyal a huszadik fellépésükön is, a Sziget nyugdíjas szekciójában. Beöntés helyett. De legalább lesz mire eldobni a mankókat.
