„Nem szeretem, ha bántják a televíziót”

– A legnézettebb csatornáknak azért csak van valamiféle felelősségük, nem?

– Szerintem csak egy: hogy jól csinálják, amit csinálnak. A megjelenítést, a szórakoztatást, a körítést például jól csinálják. Az meg, hogy a tájékoztatás széleskörű vagy tárgyilagos-e – na, az már összefügg a politikával. Nem a tényleges munkát végző televíziósok találják ki, mit mondjanak ki, vagy éppen hallgassanak el, hanem a feletteseik, illetve azok, akik eldöntik, kik legyenek ezek a felettesek. Akiket mi a képernyőn látunk, kényszerpályán mozognak.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

– 2009 óta nincs a köztévénél. Úgy tudni, nem ment éppen feszültségmentesen az elválás. Van még tüske magában?

– Az évek előrehaladtával ezek a feszültségek jelentéktelenné válnak. De nem csak ezért nem szeretem, ha bántják a televíziót, ezt a mait. Véleményem persze nekem is van arról, ami ott történik, de az nem annyira érdekes. Mi egy céh vagyunk. Akkor is egy céh vagyunk, ha ők ezt nem tudják. Röhögjek azon, hogy egy kezdő, gyakorlatlan, kiképzetlen ember bakizik? Nekem az nem szerez örömet. Rossz néven is veszem, ha egykori tanítványaim kárörvendően felhívnak, hogy „tanár úr, látta, mi történt a képernyőn?” Ha láttam, ha nem láttam – minek örüljek? Akiken most a fél ország nevet, óriási kockázatot vállaltak, még nagyobbat, mint mi annak idején, amikor naivan, kezdetlegesen, hályogkovács módjára elkezdtünk tévézni. Akkor összesen 16 ezer készülék volt az országban – ma meg ki tudja, hány millió...

Viccelődni persze mindenen lehet, de ne gondoljuk, hogy ezek az emberek eleve hülyék. Miért lennének azok? Gondolja csak végig: mit csináltak a most balfogáson kapott képernyősök? Pusztítottak? Felforgatták az országot? Korruptak voltak? Ugyan már. Gyakorlatlanok.

Vállaltak valamit, amit még nem lett volna szabad, ennyiről van szó.

Azt sem ítélem el, aki helytelen inzerteket ír – akkor már inkább azt, aki jóváhagyja a nyelvi pongyolaságokat, hibákat. Illetve azokat, akik jóváhagyták, hogy a jóváhagyók jóváhagyhassanak. De nem szeretnék indulatba jönni.

– Kicsit azért sikerült.

– Csodálkozik? Nem tud nem fontos lenni nekem a tévé. Benne vagyok a malterban...

– Mégis: 2008-ban, a pekingi olimpia után azt mondta, többet nem közvetít sportot. Nem bánta meg?

– Dehogy bántam meg. Egyébként már hamarabb elbúcsúztam: az athéni olimpián, az utolsó kajak-kenu számban, amikor Kovács Kati és Janics Natasa aranyat nyert, úgy köszöntem el a nézőktől, hogy „én is búcsúzom, mindannyiuknak minden jót kívánok”.

Igaz, ezt csak azok értették, akik tudták, nem így szoktam befejezni a közvetítéseket.

Akkor kiszálltam, elmentem nyugdíjba. A köztévé komolyan vette, hogy abbahagytam, az Eurosport azonban nem, így 2008-ban visszahívtak kajak-kenut kommentálni. Akkor hibáztam: off tube, vagyis képernyőről közvetítettem, nem láttam a teljes pályát, így már 750 méternél győztesnek hirdettem Vajda Attilát, pedig még hiányzott 250 méter a célig. Végül tényleg Vajda nyert, de a hiba akkor is hiba. Nagy örömet szereztem a kollégai körnek a bakival...

– Egyszer már meggondolta magát. Biztos, hogy nem tudnák ma is visszahívni a kommentátori székbe?

– Nincs az a hatalom. Már nem is vagyok rá alkalmas. Nem vagyok elég gyors. Beszélgetni még lehet velem, de arra már nem vállalkoznék, hogy egy úszó- vagy egy kajak-kenu verseny fázisait kövessem. Az embernek legyen esze: saját magát szándékosan ne égesse.

– Idén márciusban megannyi szakmai és állami ordó után föltűnt az életrajzában egy közéleti elismerés, a Radnóti Miklós antirasszista díj. Vannak, akik szerint nemhogy nem tombol a rasszizmus vagy az antiszemitizmus, de egyáltalán nincs is szükség ilyen díjakra ebben az országban...

– Sokáig tusakodtam – na nem azon, hogy elfogadjam-e, hiszen ez a díj: megtiszteltetés. A jobbomon Fischer Ádám ült, eggyel odébb Konrád György, a másik oldalon Ungvári Tamás. micsoda társaság! Hanem azon gondolkodtam, hogy az átadón elmondjam-e, amit ezzel kapcsolatban gondolok: antirasszista díjat csak ott lehet adni, ahol rasszizmus van. Ahol nincs, ott nem kell díjazni az ilyesmit. Ott még csak nevén sem kell nevezni a rasszizmust. Végül nem mondtam semmit, volt ott elég beszéd. És hát hogy tombol-e...

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

Kétségtelen, nincs nálam „tombolométer”, ami kimutathatná, de nemigen tagadható, hogy igenis jelen van a rasszizmus. A szélsőségesség. Nem állítom, hogy tudom a tutit ezzel kapcsolatban, mindenesetre látni való, hogy a nehéz helyzetben lévő emberek közül sokan keresik azt az erőt, ahová besorolhatnak, ahonnan többet remélhetnek.

Miután pedig nemcsak kevés, de gyenge is az ellenoldali politikai ajánlat, a választási kínálat, ennek a sokaságnak egy része a leghangosabb, leginkább szembeszökő lehetőséget, a szélsőséget választja.

Arról nem beszélve, hogy vannak bizonyos hagyományai ennek a gondolkodásmódnak Magyarországon...