Zavarom fő oka, hogy a szobrok, amelyeket 1993. június 27-én, a szovjet csapatok kivonulásának második évfordulóján mutattak be Nagytétényben a közönségnek (a Tanú című film hőse, maga Bástya elvtárs vágta át az avatószalagot), nem keltenek félelmet, és elvesztették monumentalitásukat. Pedig irdatlanul nagyok és elképzelhetetlenül sok bennük a bronz. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, a fővárosi vezetők mennyire észnél voltak, amikor 1991-ben arra kérték (!) a kerületi önkormányzatokat, állítsanak össze listát köztéri szobraik tervezett sorsáról.
Példaértékű, és mégiscsak a sokat szidott rendszerváltás jótéteménye, hogy a helyi közgyűlések döntöttek arról, egy-egy kerületből mely emlékműveket kívánják a majdani parkba telepíteni. A demokratikus módon kiválasztott szobrok listája fontos kordokumentum is, hiszen a diktatúra évtizedei után szabadon választott önkormányzatok egy konkrét történelmi pillanatban, a demokrácia születésének időszakában felmerülő kérdésre konkrét választ adtak: eldöntötték, hogy melyek legyenek a létesítendő köztéri kiállítóhely szobrai. (A „keresztapának” Szörényi László irodalomtörténészt tekinthetjük, aki Lenin-kert címmel írt cikket a Hitel 1989. július 5-i számában arról, hogy az ország összes Lenin-szobrát Csepelre gyűjtsék össze a tervezett világkiállításra).
A Szoborpark létesítéséről a fővárosi közgyűlés 1991. december 5-én határozott, a lebonyolítással megbízott Budapest Galéria építészeti tervpályázatot írt ki. A főváros területén 1989–90-ben több mint háromszáz érintett szobor, emlékmű, emléktábla volt. A közvélemény egy része (is) a kérdés radikális megoldását, a szobrok megsemmisítését, beolvasztását tartotta volna természetesnek. Az építészeti tervpályázat idején (1992-ben) a téma kiemelt érdeklődést váltott ki. Két domináns vélemény rajzolódott ki: a szigorúbb változat a szégyenparktípusú megoldást, mások groteszk „gúnypark” megvalósítását tartották volna jónak.
A korabeli elgondolások között egyébként egészen meghökkentő ötletek is szerepeltek. Nem minden esetben politikusok, olykor művészek is javasolták, hogy kellene egy nagy gödröt ásni, és abba demonstratíve elhelyezni a gigantikus szobortemetőt. A Recski Szövetség az egykori kényszermunkatábor sziklafala előtt gondolta újraállítani a szocializmust jelképező propagandaműveket. Mások azzal álltak elő, hogy ki kellene feszíteni egy képzeletbeli zsinórt, és arra sorra jelképesen „felakasztani” a diktatúra monstrumait.
Az a tény, hogy Budapesten a fentiek szellemétől teljesen elvonatkoztatott koncepció valósult meg, az építészeti tervpályázat I. díjas tervének, Eleőd Ákos Ybl-díjas építész „Egy mondat a zsarnokságról” – Szoborpark-konceptjének köszönhető. A kiírás idején harmincéves alkotó már a pályamű kidolgozásával meglepetést okozott. Nem pusztán – az építészettől általánosan elvárt – szobortalapzatokból és ösvényekből álló műszaki tervet, szoborkertet tervezett; hanem elsődlegesen a Szoborpark létrehozásának hátterében lévő kortörténeti felelősség alapkérdéseit elemezte, s a térkompozíciót ez alapján, a filozófiai gondolatmenettel szerves egységben fogalmazta meg.
„Ez a park a diktatúráról szól – nyilatkozta Eleőd az átadás körüli időkben –, de abban a pillanatban, hogy parkot tudok építeni a diktatúráról, az a park a demokráciáról szól. Minden diktatúra igényt és jogot formál arra, hogy átértelmezze, retusálja, kisajátítsa saját múltját. A demokrácia az egyetlen, amely képes arra, hogy emelt fővel tudjon szembenézni múltjával, annak minden tévútjával, ballépésével együtt. A visszanézésben az a nagyszerű, hogy már megteheti. A demokrácia az egyetlen rendszer, amelynek van méltósága.”
A kerületek által külön-külön „delegált” művek heterogén tablót alkottak – mind a szobrászati korszakok, mind a művek színvonala, mind azok jelentősége okán –, emblematikus és alig ismert alkotások, kvalitásos szobrok és kurzusművek egyaránt láthatók a Szoborparkban. Eleőd ezért tudatosan nem a szobrok értékelésére, hanem egyetlen közös jellemzőjükre, hatalmi jelképmivoltukra tette a hangsúlyt. Kompozíciójának gondolatmenete nem művészetelméleti, hanem kortörténeti kontextusú.
– A rendszerváltás kezdetén egypártrendszer volt, a végén pedig szabad választások, a kettő között kellett, hogy legyen egy inflexiós pont, ahol minden megváltozott: ez volt a történelmi cezúra virtuális pillanata – mondta Eleőd. – A Szoborpark koncepciója erről szól. Az ott álló szobrok korábban a hatalom, a fölény propagandacéllal telepített toposzai voltak; a Szoborpark pedig pszeudogesztussal kimerevítve a pillanatot, pontosan akkor „állította meg az időt”, amikor elpárolgott belőlük a fenyegetés, és komor hatalmi jelképek helyett egycsapásra szoborrá, s egyben kortörténeti mementóvá váltak.
Hiszen e pillanattól már azt is jelentették, hogy volt egyszer egy korszak, amely ilyen szobrokban fejezte ki önmagát. A nagytétényi fennsíkra telepített Szoborpark sikert hozott az alkotónak és Magyarországnak. A méltató hazai és nemzetközi visszhang szakmai elemzései azonban már nemcsak a Szoborparkról, hanem a teljes Memento Park-koncepció filozófiájáról szóltak. Ennek gondolatmenetét az építész már az eredeti terv során megfogalmazta, majd számos interjúban és tanulmányban ismertette.
E gondolatmenet jegyében dolgozta ki a Memento Park komplex tervét, annak művészeti-oktatási-idegenforgalmi programjával együtt. A koncepció második, befejező üteme a Szoborpark előtti Tanú tér épületegyüttese. A park monumentális főbejáratát (rajta a rozsdás vaskapura hegesztett Illyés-verssel: Egy mondat a zsarnokságról) két normál méretű múzeumi épület ellensúlyozná, itt lennének a kulturális terek, a turisztikai és a vendéglátóhelyek is. A Szoborpark bejáratával szemben pedig az egykori Sztálin-szobor dísztribünje, a ráépített két gigantikus Sztálin-csizmával, mely az ’56-os magyar forradalom szimbolikus pillanatát, a szobordöntést ragadja meg (Haraszti Miklós író ezt a „zsarnokölés” legszebb momentumának nevezte).
A Sztálin-mementó 2006-ban, a forradalom 50. évfordulójára készült el, két ideiglenes, ám a Tanú tér kontúrját ideiglenes mivoltában is kirajzoló barakképülettel együtt, amelyek most is tematikus kiállításoknak, filmvetítéseknek adnak helyet. A Tanú tér Eleőd filozófiai és építészeti koncepciójának összegző kulcseleme. A térszerkezet főtengelyének végpontjain a Sztálin-mementó, az ’56-os forradalom „világjelképe” áll, és a ’89/90-es demokratikus sorsfordulót szimbolizáló Szoborpark ezzel együtt alkotja a Memento Parkot, amely ’56 és a rendszerváltás egyetlen közös, társadalmi méretű konszenzusának állít emléket: az elfojthatatlan szabadságvágynak.
|
A kerületek döntötték el, területükről mely emlékművek kerüljenek a Szoborparkba
Szabó Miklós |
Eleőd szavaival: – A Tanú tér a közép-európai sorsforduló magyarországi jelképrendszerével a világ minden pontján érthető történetet mesél: diktatúráról, demokráciáról. A Tanú tér kiépültéig nem csak a barakkok ideiglenesek, az ajándékbolt is a kapun belül üzemel. Pedig az alkotói koncepció kifejezetten elveti, hogy a múltat és a szembenézést kereskedelmi megfontolásokból konzumálják (a litvánok 2001-ben megnyitott Grutas Parkjának ez a legnagyobb hátulütője), de nincsenek a környéken cukorkaárusok, egy-két hűtőmágnesen és plakáton kívül mást nemigen lehet venni a Szoborparkban (mondjuk egy-egy kávéautomata annyira azért nem lenne zavaró).
Más kényelmi szolgáltatások (étterem, bankautomata vagy profi ajándékbolt) sem épültek ki, ami azért is fájó, mert évente negyvenezren keresik fel a parkot, és az 1500 forintos belépőért a vendégek nem feltétlenül azt kapják, amit kaphatnának. (Engem momentán nem izgatna, ha árulnák a Kommunizmus utolsó lehelete-konzervet.) A Szoborpark és a mostani Tanú tér a magas színvonalú, következetesen végigvitt szakmai koncepció, a nem lankadó nemzetközi és hazai érdeklődés miatt magában hordozza egy jövendőbeli hallatlanul érdekes történelmi emlékhely és múzeum kialakításának lehetőségét. Képzeljük el, amint egy villanyhajtású, de belső berendezéseit tekintve 50-60 éves Ikarus busz indul éppen a múltbéli kirándulásra vállalkozó fiatal vendégekkel a Deák térről Nagytéténybe...
Művészettörténészek a Memento Park koncepciójáról
„Magyarország a rendszerváltó közép-európai országok között példátlan morális erejű tettet hajtott végre – volt merszünk emlékezni, s nem korlátolt módon összetörni múltunk mégoly szégyenletes emlékeit. A budapesti Memento Park – amelynek tervezője és (az építészetben egyáltalán nem megszokott módon) koncepciójának kidolgozója Eleőd Ákos építész, úgy vélem, minden másnál jobban példázza európai kultúránk alapértékeit, a szabadságot és a toleranciát, s különösen annak egyik leglényegesebb elemét, az emlékezés szabadságát – s ugyanakkor kötelességét is (…) az utánunk jövő nemzedékek soha ne felejthessék el, volt egyszer egy diktatúra, amely ily módon írta újra, hamisította meg a történelmet (…) a Memento Park örök figyelmeztetés a józanságra; (…) létrejöttét rendkívül jelentős társadalmi eseménynek, építészeti megformálását pedig kiválónak tartom.” (Sulyok Miklós)
„Az Egy mondat a zsarnokságról – Szoborpark egy bukott önkényuralmi rendszer emlékműveinek a világon egyedülálló gyűjteménye, amelyet az építészeti megformáltság, a legitimációjukat vesztett szobrokkal és a térrel való kommunikáció művészi nagyvonalúsága, a témakezelés méltósága egyaránt jellemez. A kapuzattal szemben a Sztálin-tribünmementó emelkedik a csizmákkal – ez a metaforikus építmény és emlékműtorzó önmagában is katartikus hatású. Sztálin szoborkolosszusának feldarabolása és a budapesti Szoborpark: a kommunizmus világméretű bukásának szimbolikus kezdete és vége bronzban és kőben elmesélve.
A Memento Park speciális kortörténeti múzeum, amely egyszerre kezeli a szobrokat kordokumentumként és műtárgyként; egyszerre szól diktatúráról és demokráciáról. Tervezői koncepciója egyik legfőbb erényének tartom, hogy a kényes témát elemelte az aktuálpolitikától.” (Boros Géza) „A demokrácia (…) talán pontot tesz már e hosszan elhúzódó diktatúratörténet végére, s befejezi ezt a félbemaradt – a közelmúltunkra való elmaradhatatlan visszapillantásra hivatott – egyedülálló emlékmű-emlék-művet.” (Wehner Tibor)
„A Memento Park egyszerre funkcionál majd múzeumként, témaparkként, idegenforgalmi célpontként. (...) Ha így lesz, valóban XXI. századi intézményként emlékeztet majd a XX. századra, amelyhez olyan nagy reményt fűzött az emberiség, amelynek önkényuralmi rendszerei azonban nagyobb tragédiákkal jártak, mint más korok diktatúrái, s amelynek tanulságait megfogalmazva saját életünket gondolhatjuk újjá e parkban nézelődve, üldögélve, valahol az időben, a térben, egyszerre oly távol és közel Európához.” (P. Szabó Ernő)
