A szaxofon billentyűi röpítették a magasba, és végső soron a szívbillentyűje ölte meg. A kettő között eltelt rövid időszak a brit dzsessz aranykora, amelyet éppen most fedeznek fel újra. A sok kincs között a koronagyémánt egy pöttöm, pocakos óriás, Tubby Hayes. Ezen a hétvégén lenne 81, de már 43 éve halott.
Sétálni mentek a papával, és egy hangszerbolt kirakatában megpillantottak egy készlet szaxofont: szopránt, tenort és baritont. A kövér kissrác, lehetett úgy öt, gondolkodás nélkül a középsőre mutatott: Ilyet kérek! A papa a BBC zenekarában hegedült, a mama énekesnő volt, az nem lehetett kérdés, hogy a gyerek zenélni fog. Na de hogy így?
Edward Brian Hayes 1935-ben született. Míg London a német bombázóktól rettegett, ő hegedű- és zongoraleckékre járt. A béke meghozta az áhított szaxofont is, és gyorsan kiderült, hogy bármilyen hangszert kap a kezébe, pillanatok alatt elsajátítja a technikáját. Három évvel az első próbálkozás után már félprofi muzsikus volt. A kor másik brit nagysága, a nyolc évvel idősebb Ronnie Scott később elmesélte, hogy az egyik klubban megkérdezték tőle, nem ülhetne-e be a zenekarába egy helyi srác. Mire megjelent egy pufók kisfiú, alig nagyobb, mint a szaxofonja, belekezdett, és nem hagyta abba. „Halálra rémített” – ismerte be Scott, akivel aztán egy életre szólóan barátok lettek.
Ed Gray festménye az életrajzi DVD borítóján
Ez nem volt könnyű, mert Hayes gyakran volt feszült, kiállhatatlan, ráadásul a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel, mint aki sosem alszik, folyton siet. Kérdés, azért halt-e meg 38 évesen, mert, ahogy most mondják róla, két végén és a közepén is égette a gyertyát, vagy azért sietett ennyire, mert érezte, hogy nem lesz sok ideje. Van még persze egy harmadik teória is...
Mindenesetre 15 évesen otthagyta az iskolát, és tánczenekarokban kezdett játszani. Amikor az egyikből kirúgták, megalapította a sajátját, és végképp áttért a dzsesszre. A kor népszerű stílusát, a hard bopot játszotta gyorsan, szellemesen, megkapó erővel. Art Blakey hívta Amerikába, a Jazz Messengersbe, de nem ment, inkább összeállt Ronnie Scott-tal egy kéttenoros formációban, amelyet fricskaként Jazz Couriersnek neveztek el (a messenger és a courier is futárt, hírvívőt jelent).
hirdetés
1961-ben a zenészszakszervezetek közötti cseremegállapodásnak köszönhetően jutott ki New Yorkba, ahol pillanatok alatt híre ment. Miles Davies, Cannonball Adderley és Charles Mingus is elment meghallgatni. Tubby, a tenor című, csupán két éjszakai szeánsz alatt felvett parádés amerikai lemezén Clark Terry trombitált. Minden remekül alakult, az alacsony, továbbra is pocakos – innen a Tubby becenév – fiatalember beülhetett Duke Ellington zenekarába, fellépett Ella Fitgeralddal, és egyáltalán, a brit könnyűzene egyik csillaga lett – pont akkorra, amikor a Beatles képében beütött a ménkű. Attól kezdve nem volt dzsessz, nem volt semmi más.
Nehéz volt megszokni, hogy nincs több tévéműsor, nincsenek lelkes lányok a nézőtéren, egyáltalán, fellépési lehetőség se nagyon akad. Harmincévesen egyszerre jött a szívbaj és a heroin. Nem mintha addigra már nem lett volna a whisky rabja, de második amerikai útján felfedezte magának a fehér port, amely példaképét, a 34 évesen elhunyt Charlie Parkert is romlásba vitte.
A brit rendőrség kábítószer-ellenes sztárdetektívje, Norman Pilcher még az ő skalpját is odatűzte a nagy fanfárral letartóztatott Mick Jaggeré és George Harrisoné mellé, de Hayes akkorra már kihunyt csillagnak számított. Egyre csak hanyatlott, több szívműtét sem segített, már a séta is nehezére esett, szaxofonját is másnak kellett vinnie utána. Egyre rövidebbek lettek a pár éve még oly fülbemászó futamok, majd jött az utolsó operáció, amelyből nem ébredt fel.
Lemezritkaság 1962-ből
Gyorsan el is felejtették, pedig a műfaj történetében nem sok muzsikus akadt, aki akár egy számon belül képes volt több, eltérő technikájú hangszeren, esetében szaxofonon, fuvolán és vibrafonon is szólózni, ráadásul mindegyiken csodásan. Egy éve, születése 80. évfordulója kapcsán fedezték fel újra, megírták az életrajzát, és dokumentumfilmet is készítettek róla, amelyben még élő kortársai mesélnek a csodagyerek rövid, mégis mintegy hetven nagylemezt maga után hagyó karrierjéről.
hirdetés
Az általános konklúzió az, hogy a sors méltatlanul bánt el vele, mert bár termetre kicsi volt, a zenében óriás. Ha amerikainak születik, a legnagyobbak között tartanák számon. Ezek szerint nemcsak mi magyarok mondogatunk ilyesmit saját kedvenceinkről, de már a britek is.
