Mert egy dolog az adminisztráció, és egészen más, ha el kell viselni a gondolatot: valakinek a kihűlt, megmerevedett teste fekszik a félreállított autóban.
Sajta Bélának már csak néhány hónapja volt a nyugdíjig a temetkezési vállalatnál. Ők a külföldi szállításra álltak rá. Már Portugáliából meg Angliából is hoztak haza elhunytat. Most épp Frankfurtba tartott, ott lett rosszul valaki. Raduval kezdték ketten az ipart. A srác nagyobb összeget örökölt valami távoli rokontól, aztán berúgott a benzinkúton, és estére már nem is volt munkahelye. De legalább kitalálta a céget.
A nagybácsit ugyanis Róma mellől kellett hazahozni, mert itt akart nyugodni, ez állt a végrendeletben: a vasút melletti temető. Az olaszok pedig szinte a nadrágját is legombolták a szállításért. Pár nappal a temetés után nézett rá Sajtára, s azt kérdezte: most őszintén, Domnu Béla, undorodik maga a hulláktól?
Így kezdődött vagy húsz évvel ezelőtt. Eleinte inkább csak a fogát szívta Radu, mert nem nagyon akart odakint elpatkolni senki. De aztán mióta beindult ez az őrült sétafikálás meg az EU, és hogy mindenkinek spanyolországi eperszedésért kezdett viszketni a segge meg kukázni az olaszoknál, az üzlet is meglódult. Hat autójuk volt már és legalább tíz sofőr.
Sajta tanította be őket. A kétcsavaros szabályra, a gumikesztyűre meg hogy minden alkalommal minden mondatban csak egyetlen szót használhatnak: elhunyt. Nem test, nem hulla, nem dolog vagy izé, de még csak nem is a keresztnevet. Aki ott fekszik a tepsiben, az nem Józsi többé, nem a Marcsi néni, hanem az elhunyt. Kész.
A többi türelem kérdése.
Ha a hozzátartozó is jött, és a legtöbbször eljött, akkor újra és újra meg kell hallgatni, milyen jó ember volt, hogyan teltek az utolsó napjai, és hogy a világért se hajtott volna gyorsan, de hát hajszolta a főnöke.
Két út után általában mindenkit felvettek. Már nem is tudja, ki találta ki, talán Radu lehetett, hogy ennek valami nyomatékot is kellene adni a pénz mellé. Mert ő látott egy filmet, ahol a beavatás fontosságáról beszéltek, a tűzkeresztségről, hogy ettől lesz férfi a férfi, és hát van ez olyan fontos, mint a katonaság.
Szóval az újoncnak minden alkalommal be kellett feküdnie a koporsóba. A raktárban volt mindig a véglegesítő buli, és a jelölt választhatott: a magyar tölgyfát, az olasz politúrosat vagy a tartós németet próbálja-e ki. Ilyenkor azért a legnagyobb pofájú is elhallgatott,
pláne amikor egy kis időre még a fedelet is rácsavarozták. Volt, aki testépítő létére sírva fakadt, és olyan is, aki másnap már nem jött be. A többség persze kibírta. Miután kimászott, persze eszeveszetten káromkodott, keresztet vetett vagy meghúzta a vodkásüveget, ki miben bízott, és már ment is a dolgára.
Más lesz az idő odabent, mondták azok, akik beszélni tudtak erről. Egyrészt sűrű, mint a folyékony szappan, másrészt mintha ott se lenne, kiszárad és elillan. Sajta nem merte elmondani a feleségének, hogy mi vár rá pár hónap múlva. Mert a fiúk egyre többet célozgattak odabent arra, hogy
Béla bácsi nem mehet úgy el nyugdíjba, hogy nem esik át a tűzkeresztségen. Hiszen úgy talán még a halál se talál majd rá.
Tavaly már nem dübörgött úgy az üzlet. Néhány éve megjelent a konkurencia, mindjárt ketten is belefogtak. A Fekete lepel nem sokáig bírta, de talán a tragédia nélkül még húzták volna egy ideig. Októberben történt, hogy az egyik sofőrjük csak egy csavarral rögzítette a tepsi fedelét, talán gyorsabban akart átérni a vámon, vagy csak felületes volt, senki se tudja, de amikor az autópályán satuféket nyomott egy török teherautó miatt, a fedél kitört az utastér felé, és eltörte a nyakát.
Akkoriban vezették be náluk a kétcsavaros szabályt. Nem is kellett nagyon erősködni. A Napnyugta viszont letarolta a piacot. Már azzal, hogy csak Merciket vettek, aztán meg külön hűtést szereltek mindegyikbe. Persze vakítás az egész, mert sok értelme nincs, a tepsi hermetikusan zár, és kánikulában úgyse áll meg nyaralni az ember.
Nem kísérti a halottak istenét, már ha van.
De a rokonoknak ez is számíthat. Bár azt senki sem tudta, hogy az úton be se kapcsolják a hűtést, mert a limuzin ettől úgy issza a benzint, mint disznó a sört, hanem csak egy-két órával a megérkezés előtt, mert már attól is lesz egy kis pára, amikor kinyitják a rakteret. A paraszt meg ámulhat rendesen. De hát ez van, ha lassan többet költenek a temetésre, mint esküvőre.
Radunak így kellett lecserélni az Audikat, majd feltuningolni a használt Merciket. Aztán most futnak a pénz után. Azóta a beavatás is vadabb, Sajta a múltkor alig tudta lebeszélni őket arról, hogy reggelig a koporsóban hagyják az új fiút, aki egy idő után rúgni kezdte a fedelet, aztán amikor kiengedték, lehányta a párnákat. Azóta is olyan fehér, mintha pincében lakna.
Hülye világ az, ahol már a vicc is vérre megy,
mondta otthon Sajta, de a felesége inkább tovább nézte a tévét. Azóta gondolkodik, hogy mit találjon ki. Hogyan úszhatná meg. Orvosi papírt nem vihet, pedig már jó ideje zakatol a szíve, attól még jobban röhögnének. Maguktól nem felejtik el, az biztos. Pénzt hiába ígérne, mindenki éhesen várja a nagy mutatványt. Hogy végre az is szarjon be egy kicsit, aki tanította meg néha le is szidta őket.
Kettőre ért át a határon. Úgy tervezte, hogy Pest után áll meg valahol, akkor már sötét lesz. Három hete döntötte el, hogy az egyik útján kipróbálja a dolgot. Felkészíti magát. Egyedül. Edzeni fog, mint a sportolók.
És még a magyaroknál, mert ott még értik, ha történne vele valami.
Az osztrákok vagy a németek tán még be is csuknák ezért. Félreáll valahol az út mentén, és belefekszik. Mivel a tepsi egy sínen gurul végig, ülve, mintha egy csónakot hajtana előre puszta kézzel, vissza tudja lökdösni magát a raktérbe, és egy vékonyabb kötéllel magára rántja az ajtót. Az ördög se jön rá semmire. A fiúk meg nem fogják érteni, hogy a nagy napon miért csinálja majd olyan könnyedén. Faarccal.
Semmilyen idő volt. A reggeli havazás lassan átváltott esőbe, kedvetlen, véget nem érő szemerkélés kaparászott az üvegen. Feketén csillogott minden reflektor. Van, aki azt mondja erre, hogy
néha a Jóisten is elfárad az emberektől,
és olyankor köp egyet a földre. És hogy abból lesz az ilyen eső.
A földút a parkolóból vezetett a semmibe. Két fa közé parkolt le, jó messze az úttól. Olyan pontosan eltervezett mindent, hogy pár perc múlva már a tepsiben ült. Megrántotta a kötelet, az ajtó bezáródott, és ettől egy kicsivel még sötétebb lett odabent.
Nem fészkelődött, még a lélegzetét is visszatartotta. Várta az időt. A szappanosan sűrűt vagy az elillanó semmit. Vagy valami olyat, amit eleve rászabtak. Talán megszólítja valaki a sötétben. Észreveszik. Úgy, ahogy az életében alig. Azon töprengett, hogy vajon honnan kezdődik majd a vég. Feltűnik majd, vagy csak szépen átsiklik valahová, amiről amúgy sem lehet beszélni.
Már a hideget sem érezte. Az eső is abbahagyhatta odakint. Magára húzta a csendet, mint valami fedelet. Így aludt el. Vagy hogy is szokták ezt mondani.
