Az is nagy dolog, ha a tartótiszt beismeri, felesleges volt a munkája

A tartótiszt, illetve az Operatív érték – a besúgottak (2013–14) című darabban megszólal egy egykori, a katolikus egyházi személyek elhárításával foglalkozó tartótiszt, és találkozik is az ügynökei által besúgottakkal is.

Varga Ágota rendező

Furcsa, de tevékenységének pozitív hatásait kiemelve, nosztalgiával gondol vissza állambiztonsági feladataira. „Szép munkának" nevezi a besúgottak életét alapjaiban megnehezítő, egyes esetekben tönkretevő tevékenységét. Ők viszont – hitükből következően – megbocsátanak neki, pedig szemtől szemben állva sem kérte bocsánatukat.

– A volt tartótiszt először beszélt a munkájáról valakinek – történetesen nekem –, és először találkozott a besúgottakkal. Ha nem hozom össze őket, soha nem beszélnek ezekről a dolgokról, egyikőjük sem gondolta azt, hogy valaha találkozni kellene a másikkal – mesélte Varga Ágota abban az interjúban, amely a Nol.hu-n lesz olvasható. – A tartótiszt eseté­ben már az is nagy dolog volt, hogy eljutott odáig, hogy kimondja, felesleges volt a munkája. Egészen addig büszkén vállalta, hogy helyes volt, amit tett. Sokan kérdezték, miért nem bírtam rá, hogy bocsánatot kérjen, de ez akkor lehetetlen volt. Viszont egy év múlva készítettem vele egy interjút, és akkor már azt mondta, hogy ha valakit akaratán kívül megbántott, bocsánatot kér.

Endre László, a hírhedt belügyi államtitkár 1944-ben egyik felelőse volt a zsidók koncentrációs táborba küldésének. A Leszármazottak (2005) című film Magyarországon élő fiát és Argentínában élő uno­káit szólaltatja meg. Endre Zsigmond bennragadt az időben, maga is kétségbevonja a holokauszt megtörténtét. Gyerekei viszont felejtenének, gondolkodásukban nincs közös pont édesapjukkal, és még említeni sem akarják nagyapjukat.

A Cigány holokauszt és Cigány munkaszolgálatosok 1944-ben (2002) az első átfogó munka, amely a porrajmossal foglalkozik. A filmből kiderül, van olyan, eddig mellőzött trau­ma, amely egy közösség jelentős részét érinti, az erről szóló történeteknek pedig szerves részeinek kellene lenniük a magyar társadalom önelbeszélésének.

A Szülei szeme (2004–15) családportré: amelyben az ép Ferike vak szüleinek a szeme. Megdöbbentő a minden pillanatot megkötő, konfliktusokkal is teli egymásrautaltság, amelyet jól ellenpontoznak a filmben szereplő önálló belső monológok. Elsőre úgy tűnhet, hogy az utóbbi film kilóg a történelmi traumákat feldolgozó munkák közül, habár módszerében, a másikkal való szembesítéssel ugyanazt a technikát követi.