„Átültek, mert észrevették, cigány vagyok”

Nem mi nyertünk, de Isten áldása volt, hogy odáig eljutottunk. Rétegzenét játszunk, csak azokat fogja meg, akik a folklórt, az akusztikus hangszerelést szeretik. De a műsor által sok olyan ember ismerte meg a zenénket, aki nem hallgat világzenét.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

MAGAZIN: Mi volt a felesége legerősebb érve?

OLÁH JÓZSEF: Nem ez az első, amit az ő noszogatására csináltam meg. Amikor a kecskeméti filmgyár a magyar népmesék-sorozat befejezése után cigány mesesorozatba kezdett, Adrienn vette észre a pályázatot és napokig győzködött. Aztán a határidő napján megírtam, csak hogy békén hagyjon. És nyertem. Azóta hallgatok a megérzéseire. Azt mondják, a nőknek jó a hatodik érzékük, ugye?

TISCHLER PETRA: Nálam ez annyira jól működik, hogy

ez alapján élem az életem. Eddig százszázalékos rátával dolgoztam.

Semmi sem történik véletlenül, de mindennek, ami megtörténik, mi teremtjük meg a lehetőségét. Arra sodor az életben, amiben a legtehetségesebbek és sikeresebbek vagyunk.

MAGAZIN: Kézilabdázott, pókerosztó volt, gazdasági főiskolára járt, ezekben nem talált örömöt?

TISCHLER PETRA: A kézilabda gyerekkorom óta része az életemnek, de sosem gondoltam, hogy abból élnék meg. Nem tartottam magamat sem eléggé elhivatottnak, sem eléggé tehetségesnek. A pókerben inkább játékosnak vallom magam, osztóként csak tévéműsorokban szerepeltem, a főiskola mellett jó fizetéskiegészítés volt. Bekerültem egy társaságba, ahol sokan a pókerből éltek. Magyarország legjobbjaitól leshettem el, mit hogyan kell, és láttam, ez inkább sport, mint szerencsejáték. Az egyik tévés forgatáson pedig találkoztam azzal, aki segített bejutni a gasztropályára. A főiskolán is turizmus-vendéglátást tanultam, és azzal akartam foglalkozni, de nem volt szakács végzettségem. Ő pedig – a Nobu Budapest indulás előtti projektmenedzsere – azt mondta: adjam be hozzájuk az életrajzom.

OLÁH JÓZSEF: Tényleg hasonló az utunk. Fontos, hogy az ember felismerje, ami történik vele. Petra és én is éltem vele, jó, engem rugdostak hátulról.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

MAGAZIN: Milyen zene szól az autóban, ha nem a sajátja?

OLÁH JÓZSEF: A zenészek nem hallgatják a saját zenéjüket. Most inkább erdélyi, kalotaszegi népzenék érdekelnek, mindenféle érdekes muzsika, amit viccesen játszanak el. Te milyen zenét szeretsz?

TISCHLER PETRA: Gyerekként népdalversenyeken szerepeltem. Mostanában a napi 15 óra munka stresszét az elektronikus vonallal vezetem le. Nyitott vagyok, bátyámtól és öcsémtől gyakran kapok ismeretleneket. Az étterem konyhája kivételével mindenhol zenét hallgatok.

MAGAZIN: Miért? Szinte minden étteremben szól a zene?!

TISCHLER PETRA: A konyha kicsit olyan, mint a katonaság, fegyelem kell. Persze ha tudjuk, hogy délután három órán keresztül nem kell kiadni ételt, csak előkészülünk estére, akkor megengedem.

MAGAZIN: Énekelni sem lehet?

TISCHLER PETRA: Dehogy lehet!

A füttyszótól meg kivagyok.

A konyhában tényleg fontos a fegyelem. De ha otthon főzök, mindig megy a zene. Ha egyedül vagyok, énekelek is. Édesanyám, aki mindig mindenben támogat, a múltkor azt mondta: kislányom, tudom, hogy szeretsz énekelni, és azt gondolod, tudsz is, de ez nem igaz.

MAGAZIN: És Oláh József főz?

OLÁH JÓZSEF: Igazából csak akkor főzök, ha muszáj. Mikor kint voltunk Hollandiában, főztem ananászos csirkét meg chilis babot, de csaltunk, mert skype-on a feleségem diktálta, meddig kavarjam. Az ételkultúra nálunk elég ihaj-csuhaj. A fűszerezés erős, tömény. A mexikói konyha ízvilága áll hozzánk a legközelebb. Még a tortillachips is finom volt, jó fűszeres, csípős.

TISCHLER PETRA: A mexikói konyha nekem is kedvencem, Amerikából ez hiányzik a legjobban. Amikor ott éltem, délen, az amerikaisított mexikói konyha hasonlított a magyaroshoz.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

MAGAZIN: Japánul is megtanult, a japán íz mennyire passzol?

TISCHLER PETRA: A bátyám, aki mindenben példaképem, mindig érdeklődött a japán kultúra és történelme iránt. Én meg egy lépéssel előrébb akartam járni, ezért megtanultam az egyetem alatt a nyelvet. Kapóra jött a japán–perui fúziós konyhát képviselő Nobu is.

MAGAZIN: Hogyan kezelik az előítéletet?

OLÁH JÓZSEF: Előítéletek és irigy emberek mindig voltak és lesznek. Nehéz megszokni, hogy a boltban vigyázó szemek követnek, hátha lopok valamit. Ha csoportosan megyünk be, még inkább. Moziban is ért megrázkódtatás:

beült mellém egy pár, majd tíz perc múlva átült. Biztos azért, mert észrevették, hogy cigány vagyok. Fájt.

Belegondoltam, ha nem lennék a Parno Graszt együttes vezetője, akkor milyen támadások érnének. Az az érdekes, hogy a koncertünkön többségében magyarok vannak. A cigányok nem is kedvelik ezt a zenét, ők inkább a mulatóst tartják előnyben. A zenekar pont azért van, hogy megváltoztassuk az előítéletet, és ez sokat is változott. 

TISCHLER PETRA: Az előítélet felszínes vélemény, szerencsére ritkán kerülök olyan helyzetbe, hogy idegenek negatív véleményt alkossanak a munkámról. Bár érzékeny vagyok a kritikákra, akinek nincs ismerete róla, nem mérvadó. Ha azt mondják, mi az a takony a tányéron!, jót kacagok. Ha elmondom az öt alapanyagát, hármat biztosan nem ismernek belőle. Nem is szeretnék senkit meggyőzni arról, hogy ez jó. A fine dining nem a hétköznapi élet része, én sem engedhetném meg magamnak mindennap. Különlegesség, ami megkoronázza az ember hetét, hónapját, évét.