Minden farizeusság nélkül mondom, hogy nagyra becsülöm az Operaház fáradozásait, amellyel megpróbál új közönséget toborozni magának, nem lehet erre elég pénzt költeni, már ha van, és nem volna szabad, hogy az történjen, ami velünk: egész generációk maradnak ki a műfaj élvezetéből, mert azt hiszik, hogy ez valami kínos hülyeség.
De ha végignézek a bemutató estéjén a nézőtéren, és azt látom, hogy nem csak mellettem nem ül senki, de egy egész üres félsorban vagy harmadsorban ülök, akkor azt hiszem, valami nem sikerült. Pedig nem valami szenvedés elébe nézünk, hanem A kéjenc útját játsszák, a darab több mint hatvanéves, és lehet, hogy az opera mint műfaj egyik végpontja, de határozottan opera, elénekelve, elzenélve más, gazdagabb, súlyosabb, mint ha csak elmondanák.
Azért is fontos ez, mert Wystan Hugh Auden szövege egészen rendkívüli módon szép és költői, ugyanakkor elég természetes, hogy elhiggyük, ezek ott a színpadon így beszélnek. Mégis sikerült ezt a szöveget fanyarabbá, súlyosabbá, több rétegűvé tennie Stravinskynak. Szó sincs arról, hogy ez úgynevezett modern opera volna, minél rondább, annál kifejezőbb alapon.
Voltaképpen ez is a probléma. A zenekart, énekeseket ugyan elég jól elirányítja Erik Nielsen, de mintha épp a lényeget nem lehetne hallani, ezeket a különös harmóniákat, ki nem számítható lépéseket, meghökkentő fafúvós meneteket. Amikor pedig a színpadon elkezd együtt énekelni a szerelmespár, Eleanor Lyons és Balczó Péter, akkor hirtelen megértem, miért nincs telt ház. Kevés az öröm ebben a bánatos mekegésben.