Ebből a kérdéseimre nem kaptam választ, a felsoroltak egyikét sem ismertem föl a fotón (talán a múzeumot képviselhették, kevésbé a tanácsot). Különben is csak az járt az eszemben, mit gondolt volna az egészről maga az író, és a síremlékre nézve bevillant, amit gyerekkori naplójában olvastam: „Akkorát ugrott, mint az Eiffel-torony. De hiszen az Eiffel-torony egyáltalán nem tud ugrani.” Ez a Borsos-mű is éppen akkorát tudna.
Annak is utánanéztem, mi van most vele. A már nem a Köztársaság téri székház ostromakor meghalt kommunista párttitkár, Mező Imre nevét viselő, de nem közkeletű elnevezésén Kerepesinek, hanem Nemzeti Sírkertnek hívott intézményben apjáé mellé helyezték el író fia, az 1992-ben elhunyt Karinthy Ferenc sírfeliratát, és ma már mögötte van a 2006-ig élt Faludy György síremléke is.
Ha tehát nem jutottam is messzire, legalább nézegettem kicsit az egybekötött, 1972. januári újságoldalakat (a mondás szerint a tegnapi újság unalmas, de a tegnapelőtti annál érdekesebb). Már azért is újak voltak nekem, mert éppen egyetemi századunk hódmezővásárhelyi laktanyájában tartózkodván, ha akartam volna, sem olvashattam napilapot. Pedig akkor is izgalmas világban éltünk! Közvetlenül a Karinthy-sírkőavatásról szóló tudósítás alatt például ez a kishír volt kinyomtatva:
Bartók Béla születésének 90. évfordulójáról megemlékeztek a Vietnami Külföldi Kulturális Kapcsolatok Bizottsága és a Vietnami Zeneszerző Szövetség védnöksége alatt a hanoi Szolidaritás klubban. Don Nhuan, a Zeneszerző Szövetség főtitkára ismertette a nagy magyar zeneszerző életét és méltatta művészetét. Előadását hangverseny követte Bartók műveiből.
Na, ezt már mégsem kellett volna! – csattantam föl magamban, de aztán rájöttem, ennek jelentősége volt. Azokban a hetekben amerikai B–52-es nehézbombázók támadták Dél-Vietnamban a VDK (akkor mindenki fel tudta oldani a rövidítést: Vietnami Demokratikus Köztársaság, azaz a kommunista Észak-Vietnam) harcállásait. Ezt különben mi is éreztük: tisztjeink azzal próbáltak motiválni minket kiképzés közben, hogy a vietnami konfliktusból világháború lehet, és fel kell készülnünk az olasz (!) NATO-egységekkel való összecsapásra.
A ma nagy hírű professzorai, oktatási miniszterei és akadémiai elnöke a „Feküdj!” vezényszó után a sárba vágódva, éppen nem tudományos kérdéseken törte a fejét. És tessék, még ilyen nehéz helyzetben is fontos a kultúra és a népek barátsága a testvéri vietnami művész elvtársaknak!
Nemrég valamelyik tévécsatornán megint vetítették Daniel Petrie Kissinger és Nixon című filmjét, amelynek legfontosabb törekvése, hogy minél jobban hasonlítson a két főszereplő (Ron Silver és Beau Bridges) maszkja az ábrázolt politikusok fizimiskájához, és a mozgásuk, arcjátékuk, beszédük is minél hívebben kövesse a valóságot. Kettejük csatája a vietnami háború sorsával kapcsolatban már sokkal inkább az alkotók prekoncepciójának felel meg, mint a valóságnak, de így is hihetetlen érdekes volt a fejemben összevetni a vásznon látottakat és a 42 évvel ezelőtti Népszabadságban írottakat.
Azt pedig mai szemmel is meg kellett állapítanom: az újság gyorsan és pontosan számolt be a vietnami háború politikai hátterét leleplező amerikai cikkekről – Pentagon-iratok a New York Timesban, My Lai-ügy a New Yorkerben –, miközben a háborús történésekkel kapcsolatban megmaradt a vietnamiak által adott tájékoztatás közlésénél, gyakorta megtartva a szóhasználatot: „amerikai imperialisták”. Ahogy a hazai politika elemzése is, finoman szólva, sematikusabb volt (nem is nagyon került itthoni esemény a címlapra).
De mit akarok én újságról, tudósítói munkáról írni?! Tessék inkább Karinthyt olvasni, az Így írtok ti a haditudósító Molnár Ferencet megidéző darabját, amelynek címe: Áttörés pergőtűzben.
„A lafettáknál három tiszt áll, és valamit integetnek a kezükkel: előrebökik az ujjukat, aztán megint visszarántják - innen, a két fa között, ahol autónk áll, úgy néz ki, mint a svédtornázás, vagy mint mikor valaki az ujjait ropogtatja és számol. És mikor előrebökik az ujjukat, azt mondják "meg" és mikor visszarántják, azt mondják "glesz". Ebből annyit hallani végre, hogy "glesz". És minden "glesz" után egy sipító hang így tesz "zimm" - úgy, hogy az egész összefolyik és így hangzik "gleszim". Most ez a gleszim van itten, az egész világ gleszim és mindenütt, északon és délen. Franciaországban és az ír partokon azt mondják egymásnak: gleszim. Ez, úgy látszik, így van. Ezt a gleszimet úgy hívják hivatalos nyelven: pergőtűz.”
És a végén:
„Szeretnék kiabálni valamit. De csak annyit tudok mondani: igen. És eszembe jut, hogy most odahaza az emberek sétálnak az utcán, és nézik a házak tetejét, és lélegzetet vesznek. Valami különös láz fog el, valami sajnálkozó harag, és akkorát hörpentek a feketéből, hogy megégetem a számat.”
