Hanem azért, mert nemcsak a hazugság és aljasság ér torkig, hanem az ilyetén kormányzott nép agyvérszegénysége és birkasága is. Mert ki- vagy elveszett a felnőtt, öntudatos és önérzetes állampolgárok sokasága; azoké, akik nem a szívükkel vagy a zsebükkel, hanem az eszükkel irányítanák életüket és szavazatukat. Akik tudják, mi igaz és mi hamis, és mi mindkettő.
|
| Schilling Árpád új darabja valójában egy koncert - Fotó: Tóth Ridovics Máté |
Schilling Árpádot ez a legutóbbi érdekli leginkább, ez aggasztja és sarkallja színházi tennivalóra; ez ösztökélte a Krétakör átszabására is. A társadalmi szerepvállalásnak ez a színházi formája több mint természetes: evidens, amennyiben a színház dolga ez.
A Krétakör legújabb előadásában, amely A Párt címet viseli – amely egyébként egy zenekar neve, az előadás műfaja tehát voltaképp koncert –, nem az elmúlt négy év kormányzásának kritikája a lényeg, és nem is a láthatóan gondos kiegyensúlyozás az Európai Unió problémakörével kapcsolatban, hanem ez a bizonyos hiány, amelyet persze mi, a Trafó közönsége nem veszünk magunkra, hiszen mi, ugyebár, a kevesek közül valók vagyunk, és hasonló módon gondolkodunk erről.
Ezért aztán az interaktivitás – vagyis a közönség valódi bevonása a tartalmi kérdésekbe – kudarcot is vall. Mert még hajlandók vagyunk kézfeltartással szavazni, hogy ki legyen a polgármester: a pedagógus Sándor, aki nyögvenyelősen felolvasott előadásában a megtiport szegény Magyarországból és Trianonból vezeti le a változás szükségességét, avagy Zsolt, aki becsületes vállalkozó, a tettek embere, és tudja, hogy mi a teendő: megcsináltatni a padok deszkáit, hogy ne szakadjanak le az öregek alatt.
Aztán hajlandók vagyunk szembesülni azzal, ahogy a becsületes Zsoltot bedarálják a körülmények, a kényszerű igazodás a nagypolitikához, a közmegegyezéses egyéni stiklik, parányi adócsalások, no meg az otthon olykor eljáró kéz.
A fikciós történet példabeszéd jellegű, enyhén szólva tipikus motívumokból épül föl egészen a tragikus végkifejletig, de mivel nem drámáról, hanem színházi nevelésről, pontosabban a színház általi népnevelésről lenne szó, ezt még el lehetne nézni, kivált, mert a színészek – Sárosdi Lilla, Szalontay Tünde, Nagy Zsolt, Terhes Sándor, Ördög Tamás, Kiss-Végh Emőke és a külföldi társak – odaadóan dolgoznak.
A zene – mert a koncert mint keret majdnem meg van tartva – elég gyenge, a szöveg egyenesen a hajdani polbeat fénykorát idézi.
Látunk táblázatokat, amelyekből megtudjuk, amit tudunk vagy tudni vélünk: az EU-ról, a csalásokról, a GDP-ről. Aztán bejön az ezúttal konszolidált külsőt öltött Gulyás Márton, és kéri (anyagi) támogatásunkat a Krétakörnek – meg is fogadom magamban, hogy övék lesz az egy százalékom. Aztán jön a megoldás-javaslat: a közönségből váratlanul innen-onnan bekiabáló fiatalok, akik azt követelik, hogy tevőlegesen vehessenek részt az ország ügyeinek irányításában. Mit is valójában? Hatalmat. Megint szavaznunk kéne: egyetértünk-e ezzel vagy sem. Nem emeljük föl a kezünket – és ez bizony nem egy halk „igen”.
Hanem annak a jele, hogy nem vagyunk megérintve, nem vagyunk eltalálva, sem mint színházi közönség, sem mint felnőtt emberek komoly gyülekezete. Láttunk egy nagyon tisztességes, felelős és okos színházi kiáltványt, amelynek gondolati tartalmát értjük, színházi formájának legfőbb eleme azonban fájón hiányzik: a hatás. A székbe szögezettség, a felbolydult gyomor és felgyorsult szívverés.
Egy szót mondok még: Feketeország.
A Párt - Krétakör, Trafó
