galéria megtekintése

Diétai Magyar Múzsa

Az írás a Népszabadság
2014. 03. 29. számában
jelent meg.

Balogh Ernő
Népszabadság

Látszólag egyszerű: a szerző, Kukorelly Endre két és fél évig az LMP országgyűlési képviselője volt – a könyv ekkor szerzett élményeit, tapasztalatait összegzi, dokumentumok sorával hitele sítve, gazdagítva a közéleti pálya személyes emlékeit. Valójában ennél többről, másról is szó van.

A szerző magatartásának szinte mindvégig jellemzője a képviselői szereptől való távolságtartás: a belül vagyok ugyan, de kívülről is látom magamat és mindazt, ami körülvesz attitűdje (mely, mint tudjuk, az irónia/önirónia alapfeltétele). Számtalanszor említi, hogy mennyire nem törekedett erre a szerepre, sosem volt ilyen ambíciója, s amikor mégis képviselő lett, milyen idegennek érzi magát a hivatásos politikusok között, s kifejezetten nyomasztja, idegesíti e feladatkör nem egy szükségszerű velejárója.

A múlt államférfijait, híres képviselőit felvonultatva látványosan döbbent rá bennünket a jelen politikai nívótlanságára, a hanyatlás elképesztő mértékére

Másfelől viszont megjelenik és idővel felerősödik a státusszal való azonosulás is. Az elvárható mértékben szolidáris a politikai csoportjával (noha a pártnak nem tagja), és – ha már egyszer vállalta – lelkiismeretesen végzi a képviselők mindennapi munkáját: részt vesz az olykor képtelenül (a komolyságot veszélyeztető) hosszú üléseken, hozzászól, módosítót terjeszt be, kérdez, levelet ír.

 

S magától értetődően igyekszik képviselni eredendő közege, a magaskultúra érdekeit – nem rajta múlott, hogy az van, ami. Nem marad ki pártjának a parlamenten kívüli – joggal nagy nyilvánosságot kapó – tiltakozó akcióiból sem. (Abban egyébként, hogy a distancia hangoztatása olykor szinte mentegetőzésbe csap át, valószínűleg az értelmiségi közvélekedés újabban ismét erőssé vált politikaellenessége is szerepet kaphatott.)

Kukorelly Endre
Kukorelly Endre
Móricz Simon / Népszabadság

A távolságtartás és az azonosulás tehát együttesen jellemzi Kukorelly Endre képviselői magatartását, e kettősség egyébként a hatalom bármely szférájába került alkotó értelmiségi viselkedésének egyik tipikus ismérve.

Nem szereti a hatalmat, semmiképp nem válik szenvedélyévé – ebben is feltétlenül különbözik a hivatásos politikusok kasztjától. Meg abban, hogy feltétlenül tiszteli a szakértelmet. A tekintélyt viszont nem, ezzel pedig élesen elhatárolódik azoktól a kollégáktól, akik csodálják és rettegik a politikai vezéreket.

A mű – jellegéből adódóan – jelentős részben épít a szerző naplójára, a bejegyzések igen hangsúlyosan jelzik, hogy a képviselői munka mellett az író, irodalomszervező Kukorelly természetesen nem adja fel alkotó értelmiségi hivatását, szerteágazó kulturális igényeit sem: tanít, előadásokat tart, részt vesz az irodalmi életben, színházba, kiállításokra, könyvbemutatókra jár – kiapadhatatlan, irigylésre méltó energiával. Ezzel tehát a folytonosság kap nagy nyomatékot. A képviselőség e tekintetben sem jelent cezúrát.

Az Országházi divatok sűrűn említ nagy elődöket, idézi is őket: Széchenyi, Eötvös, Deák, Pulszky vagy Jókai és Mikszáth legalább olyan fontos szereplője Kukorelly parlamenti színpadának, mint Orbán vagy Schiffer. A múlt államférfijait, híres képviselőit felvonultatva látványosan döbbent rá bennünket a jelen politikai nívótlanságára, a hanyatlás elképesztő mértékére. S ha politikai gondolkodás, akkor Platón, Arisztotelész, Montaigne vagy Hegel – nem érdemes lejjebb adni. Bár, miközben nagyon is értjük a szándékot, a kevesebb belőlük talán több, hatásosabb lett volna.

S persze irodalmi példák, példázatok végeláthatatlan sora. Literatúra –aktuális ügyekben is: Wass vagy Márai rövid, lendületes, lényegre törő értékelése nemcsak élvezetes, hanem szerintem igaz is.

Két és fél év ebben az Országgyűlésben. Megérte? Az írói leltár némiképp bizonytalan konklúziót sejtet. Rengeteg élmény, sok-sok új, vonzó emberi kapcsolat, esélyek a dolgok menetének érdemi alakítására. Ugyanakkor sorjáznak a csalódások is: emberekben, illúzióvá váló reményekben. A távozás sem olyan lett, gondolom, amilyennek elképzelte. A könyv befejezése ezért fordul az „ápoljuk kertjeink!” rezignált bölcsességéhez. Katarzis most sincs.

A könyv olvastán felidéződik bennem ifjúságom egyik kedves olvasmánya, Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye. Ennek is az egyik emlékezetes jelenete: a főhős, McMurphy fogadást köt a többiekkel, hogy meg tudja emelni a roppant súlyú betonba ágyazott műszertáblát. Megfogja, minden erejét beleadja, majd megszakad – nem megy. Az eleve tamáskodó társak dermedten néznek. „Annyi azért kitellett tőlem, a büdös úristenit, hogy megpróbáltam, nem igaz?” – vágja a képükbe.

Kukorelly Endre: Országházi divatok, Libri, 288 oldal, 3490 forint

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.