A zseni nem jár egyedül

Segítség, szükségem van valakire! Segítség, de nem akárkire! – szól a Beatles egyik legnagyobb slágerének első két sora. A Help egy elkeseredett ember kétségbeesett vágyakozása egy igazi társ után. A szöveget az a John Lennon írta, aki saját bevallása szerint sem volt egy kellemes ember. Az érzelmileg nyers, erőszakos vallomás egy házi készítésű demófelvételen még lassú, panaszos zongorakísérettel hallható. Az, hogy mi már egy a témát tökéletesen ellensúlyozó pörgős szimfóniával ismerhettük meg, Paul McCartney-nak, Lennon barátjának és alkotótársának köszönhető.

A pedáns és lelkiismeretes McCartney és a pimasz és szertelen Lennon alkotótársakként Joshua Wolf Shenk osztályozása szerint a folyadék és tartály archetípusát testesítették meg. Lennon volt az utókor számára a misztikus alakként feltűnő őrült zseni, McCartney pedig a normális fickó, aki megszabja a határokat. Az egyik soha nem tudott volna önerőből semmi maradandót létrehozni, mert személyiségéből adódóan képtelen precízen lezárni egy folyamatot, a másik pedig középszerű, unalmas alak marad, ha nem hagyja, hogy a konvenciókból egy szenvedélyes, kísérletező kedvű másik kirobbantsa.

Aki viszont azt hiszi, hogy ez a szerepfelosztás kényelmes volt és megegyezésen alapult, téved. A két zenész viszonyát Wolf Shenk „nyugtalan táncként” jellemzi, ahol a felek azért maradtak mozgásban, mert állandóan izgatták, provokálták egymást. Állandó, játékos versengés volt ez a tánc, a külső szemlélő számára valami csodálatosan izgalmas koreográfiának tűnik. Kapcsolatuk irigylésre méltó volt, de korántsem egyedülálló. Valójában minden nagy alkotás és világmegváltó felfedezés mögött egy különlegesen bensőséges kapcsolatot ápoló páros áll, még ha az egyik fél a közönség számára láthatatlan marad is, vagy ha csak kevesen tudják, hogy két nagy formátumú ember titkos szövetséget alkotott.