„Jön a halál, megy a halál, az én lelkem hosszú árok, abban akar szántani. / Az én szívem pitypangvirág hosszú árok közepibe, nem tudsz véle játszani”. Szentesi Éva 2014 áprilisában publikálta a föntieket egy ötmondatos fohász befejező soraiként. Négy hónapja diagnosztizálták III. stádiumos méhnyakrákkal, áttéttel a vastagbélre, húsz százalék esélyt adtak a teljes gyógyulásra. Májusban átesik a Wertheim-műtéten, októberben egy uréteroperáción, 2015 januárjában megkapja a második halálos kórismét. Harmincéves. Eltervezi a temetését: a zongoránál „a bárzene utolsó mohikánja”, Fűzy Gábor, felcsendül a Csárdáskirálynő, gyászbeszédet mond D. Tóth Kriszta. Utóbbi írta az ajánlót a Rúzs és Tükör blog alapítójából lett újságíró, a női glossy magazinok ellenében működő WMN.hu főmunkatársa első, sikerlistás könyvéhez.
Hazánkban évente ötszázan hunynak el méhnyakrákban, amely a 45 év alatti nők körében a második leggyakoribb, és mint az életrajzíró-aktivista is példázza, az egyik legtöbbször félrediagnosztizált daganatos betegség. Az elbeszélő eleinte harcként, sőt, háborúként fogja föl, éli meg a kórt. Beint neki („Fuck you, cancer!”), majd elindítja kampányát „Egyedül te vagy felelős a testedért!” jelszóval. Úgy küzd a laptopjával is a valós és az online térben, akár Tarantino Kill Billjének Menyasszonya. Csakhogy olybá tűnik, ő a Halál jegyese, míg napjai központi férfialakjává egyre inkább Kiarash Bahrehmand („Kia”) perzsa onkológiai sebész lép elő.
A Hamvaimból fejlődés- és identitástörténet, ugyanakkora magány, méltóság, mint szabadságfaktorral. A halál gondolatát fokozatosan elfogadó, ám a fehér zászlót meg nem lobogtató szerző ráébred, fel kell nőnie, meg kell érnie a betegségéhez. Hátat fordít addigi hedonista életmódjának, amit operettnek minősít, a paróka viselését pedig bohózatnak. Ezzel párhuzamosan újra gyerekké válik, mivel legfőbb támasza a megtalált anya („KisAnya”) lesz. Felülbírálja az egykor általa ünnepelt Angelina Jolie emlőeltávolító műtétje kapcsán, a Style.hu főszerkesztőjeként deklarált véleményét: a betegségek pszichés eredetében a bolondok hisznek.
A megfelelési, konformitási kényszertől mentes krónikás nyers tárgyszerűséggel leltározza a testé(be)n végbement radikális változásokat abban az ifjúságfetisiszta, szépségfasiszta korban, amelyben a test miatti megszégyenítés (body shaming), frusztráció világjelenség. Emancipált hangon, meghökkentő fesztelenséggel számol be a szenvedésről, tükröt tartva annak a feudális, hímsoviniszta, prűd társadalomnak is, amelyben bátorság megmutatkozni retusálatlanul egy olyan karakán, vérmes, autonóm egyéniségnek, mint amilyen ő. 
